Kiskarácsony, thrashkarácsony… Kreator, Anthrax, Testament koncertbeszámoló - Barba Negra, 2024.12.10.
Kreator, Anthrax, Testament - Barba Negra, 2024.12.10.
Mottó: „Kettő vodka, azt a kutya!”
Mikulás és Jézuska között, őszi, esős advent, készülődés a thrashkarácsonyra. Reggel izgatottan ébredek, ráengedem a tűt a Testament 1989-es Practice What You Preach című bakelitjére. Felkutatom a ruhásszekrényben a Kreator-pólómat (Satan is Real). Ahogy a bölcsészkaron is öt év simán eltelik azzal, hogy „Kirkegárd” vagy „Kirkegór”, „Frajd” vagy „Frojd”, „Vonnegut” vagy „Fánnögát”, úgy kamaszkorom óta tart a vita: „Kriétör” vagy „Kreator”. Én az utóbbi táborba tartozom, ha angolul lenne, akkor „c”-vel kezdődne a szó. (Ha már itt tartunk, eredetileg „Tormentor” volt a nevük, de ez a név már ugye foglalt volt.)
Kellő zenei bemelegítés után elindulok Csepel felé, útközben némi sört veszek magamhoz, a HÉV már tele metalista kollégákkal, érzem, hogy ez nagy buli lesz, ez a mi céges karácsonyunk, a boomer thrasherek szentestéje. Előrebocsátom, hogy ez a beszámoló mélyen elfogult lesz, hiszen ezeken a zenekarokon nőttem fel, ezeknek a zenekaroknak a pólóit vettem kiskamaszként a Hunky Punkyban, ezeknek a zenekaroknak a számait hallgattam ronggyá kazettán, úgyhogy nem várható el tőlem az érzelemmentes objektivitás. Gimnazista koromban például semmiben nem mutattam kiugró tehetséget, leszámítva a körzőheggyel az iskolapadba Anthrax-logo vésést, ebben talán én voltam a legjobb az összes évfolyamban, kár, hogy ezt nem osztályozták. Bevallom, nekem a thrashkarácsony három fellépője közül a Testament volt annak idején a kedvencem, és ma is úgy tartom, hogy náluk nem sok jobb thrash banda létezik (konkrétan csak a Slayer). Az én személyes Big 4-om ugyanis: Slayer, Testament, Exodus, Overkill.
Becsekkolok, majd negyed hétkor beverek egy Borsodi Gyömbér Ale-t, a nyelvem hozzáragad a szájpadlásomhoz, annyira édes, és pontban 18:30-kor a húrok közé csap a Testament. Chuck Billy, a 62 éves, pomo (kaliforniai) indián származású dalnok magához ragadja a mikrofont és a kezdeményezést. Dübörög a DNR (Do Not Resuscitate) a nyolcadik stúdióalbumról, a The Gatheringről (1999), melyet a régi rajongók azért szerettek, mert a zenekar némiképp visszakanyarodott a deathből a thrashbe. A szomorú kilencvenes években minden rendes metálbanda eladta a lelkét az életben maradásért, kereste az egérutat a grunge és a macskametál uralta szcénában. Chuck vékony lábain jókora felsőtestet visel és őrületesen jól nyomja az első pár nótát, meg is jegyzem magamban, milyen szerencse, hogy az ő hangja nem macskásodott el, mint Hetfieldé (James hangja a kezdeti karcosságát már alig idézi, cserébe csupa modor és manír).
Chuck Billy
Csakhogy Chuck hangja egy idő után elfárad, szétesik, jellegzetes öblös baritonja néhol erőtlen hörgéssé silányul. Nagyobbnál nagyobb nóták következnek, például a First Strike is Deadly az első lemezről (The Legacy, 1987) vagy a Native Blood a 2012-es Dark Roots of Earth című albumról, amit sokan a Testament egyik legjobb lemezének tartanak. De, fájdalom, az énekhang már nem a régi, és a zenekar se képes felrázni a közönséget, kicsit fáradt produkciónak érzem – de az is könnyen meglehet, hogy csak én vártam túl sokat a kedvenceimtől. A Testament percre pontosan egy órát játszik, itt az ideje, hogy leöblítsem torkomat egy Staropramen Darkkal. (Ó, rettenet!)
A Testament setlistje:
01. D.N.R. (Do Not Resuscitate)
02. 3 Days in Darkness
03. WWIII
04. Children of the Next Level
05. The Formation of Damnation
06. Return to Serenity
07. First Strike Is Deadly
08. Low
09. Native Blood
10. Electric Crown
11. More Than Meets the Eye
12. Into the Pit
A szünetben a közönség java része a mosdót és a söröspultot választja, akik a sátorban maradnak, azok megtekinthetnek egy Anthrax-kisfilmet, amelyben ún. „híres emberek” – Lady Gagától Stephen Kingen át Keanu Reevesig – és neves kollégák – Robert Trujillotól (Metallica) Kerry Kingen (Slayer) át Tom Morelloig (Rage Against the Machine) – méltatják a zenekar érdemeit vagy csak vállalják fel rajongásukat, majd egy rajzfilm következik: a sírjából kikelt gördeszkás Anthrax-rém gyakorlatilag mindennel és mindenkivel végez, ami és aki csak az útjába kerül. Mikor ezen túl vagyunk, hirtelen berobban az Anthrax a hőskor egyik klasszikusával (második LP: Spreading the Disease, 1985, első track: A. I. R.), és valami elképesztő nagy bulit csinálnak, árad belőlük az energia, még Csepel túlsó végében is táncra perdülnek a lányok. Joey Belladonna (kicsit dickinsonos) hangja betölti az egész sátrat, fantasztikus, amit művel, 64 évesen több mint egy órát ugrál, mint egy beszpídezett vadkecske, és a hangja egyszerűen tökéletes, lemezminőségben nyomja rohangálás közben. És közben a thrash metal második legszebb szakálla (Scott Ian Rosenfeldé, a legszebb persze Kerry Kingé) is leng bőszen ritmusgitározás közben.
Joey Belladonna
Az egész olyan, mintha egy kőkemény thrashbanda és a Ramones együtt muzsikálna, jönnek a nagyobbnál nagyobb nóták: Madhouse, Metal Thrashing Mad, I am the Law, Medusa, Antisocial, Indians… Két kivétellel (Got the Time, Fight ’Em ’Til You Can’t) a dalok mind a thrash fénykorából, a nyolcvanas évek nagylemezeiről valók (Fistful of Metal / 1984, Spreading the Disease / 1985, Among the Living / 1987, State of Euphoria / 1988) – bátran kijelenthetjük tehát, hogy az Anthrax mára egy nosztalgiazenekarrá vált (ellentétben, mondjuk, a Testamenttel vagy az Overkill-lel). De ez a nosztalgiazenekar úgy muzsikál, mint kettő isten, felrobban tőlük a Barba Negra, a közönség nem akarja elengedni őket, így hát nyomnak egy ráadást (Efilnikufesin /N.F.L./), ami méltó lezárása a mókának, de Belladonna még ezután se akar lemenni a színpadról, folyamatosan dumál, benne van még a bugi a lábában meg a torkában.
Az Anthrax setlistje:
01. A.I.R.
02. Got the Time (Joe Jackson cover)
03. Caught in a Mosh
04. Fight 'Em 'Til You Can't
05. Madhouse
06. Metal Thrashing Mad
07. Be All, End All
08. I Am the Law
09. Medusa
10. Antisocial (Trust cover)
11. Indians
Ráadás:
12. Efilnikufesin (N.F.L.)
A szünetet újra vizeletürítéssel és sörpótlással töltöm, mögöttem a sorban egy enyhén ittas lengyel rockerpár gyakorolja a magyarul rendelést: „Kettő vodka / azt a kutya!” Ezt ismételgetik folyamatosan, hogy a pulthoz érve el ne felejtsék. Annyit mozogtam az Anthraxre, hogy legszívesebben eldőlnék már, mint a rohadt nád, de még előttünk az este főzenekara, a teuton thrash legfényesebb csillaga, a Kreator.
Előbb az Iron Maiden Run to the Hillse hangzik fel, majd a Sergio Corbucci is Dead című intro. Ez eredetileg a 2022-es Hate Über Alles című album intrója, főhajtás a spagettiwestern nagy rendezője (Django / 1966, A halál csöndje / 1968) előtt. Tulajdonképpen válasz a Metallica állandó koncertintrójára (az Sergio Leone, a másik klasszikus spegettiwestern-rendező előtti főhajtás.) Az eddigi szubzéró díszlet most változik, a színpad két szélén két nagy ördögfej és középen Mephisto is megjelenik. A Kreator kicsit unalmas német profizmussal kezd, hiányolom belőlük a szikrát, olyanok, mint egy karót nyelt színész, aki hiba nélkül, de szívtelenül mondja a verset. Az első hat nóta nekem ilyen közhelyes, power metalos lazázás volt, és én az ilyet nem kedvelem, én nem ezért jöttem ide, én a Kreatortól kegyetlen és irgalmatlan pusztítást várok, kő kövön ne maradjon, ez a minimum. Hát itt maradt!
De a 7. nótánál szerencsére begyújtották a rakétákat. A Betrayer (Extreme Aggression / 1989) már úgy szól, mint a végső pusztulat, az apokalipszis harsonái, szinte ledarálja a közönséget. Erről van szó, kérem alássan, csettintek, most lesz ám csak gyönyörű a zélet! Olyan csúcsslágerek következnek, mint a Satan is Real (ebben a pólóban jöttem!), a Phantom Antichrist vagy a Terrible Certainty – mind a zúzás magasiskolái, a hangverseny második felében egy percig sem unatkozunk. Közben még fáklyás emberek is érkeznek a színpadra, és két akasztott hulla, akit akkurátusan felgyújtanak a thrashrajongók nagyobb örömére. És végül a hab a tortán, vagy inkább a cseresznye a habon a Pleasure to Kill. Olyan kegyetlenül játsszák, hogy a koncert első felét simán megbocsájtom nekik. Ez a nóta a műfaj egyik csúcsa, hatalmas remekmű. Hogy ezt a majdnem negyvenéves dalt ilyen szigorúan és hitelesen tudták eljátszani, bizonyítja, hogy a Kreator önazonos tudott maradni az elmúlt évtizedekben. Minden tiszteletem az övéké, még akkor is, ha úgy érzem, a kilencvenes évektől az ő életművük is jelentősen felhígult.
A Kreator setlistje:
01. Hate Über Alles
02. Phobia
03. Enemy of God (with Coma of Souls intro)
04. 666 - World Divided
05. Hordes of Chaos (A Necrologue for the Elite)
06. Hail to the Hordes
07. Betrayer
08. Satan Is Real
09. Mars Mantra
10. Phantom Antichrist
11. Strongest of the Strong (Dedicated to Testament and Anthrax)
12. Terrible Certainty
13. The Patriarch
14. Violent Revolution
15. Pleasure to Kill
Én azt hittem előzetesen, hogy ezen a thrashkarácsonyon szinte kizárólag pocakos, kopasz, 50+-os csókák fognak headbengelni a végtelen szesz- és kanszagban, de tévedtem: nagyon sok fiatal volt, nemcsak fiúk, hanem csajok is, ami azt bizonyítja, hogy az old school thrash nem halott műfaj. Jelentem, a boomer metálosok céges partija remekül sikerült, a végén alig találtuk meg a HÉV-megállót.
The Black Taylor
Fotók: Béres Máté (a teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
