Lélekfodrozódás és örvények egy kicsi teremben: Oh Hiroshima, Törzs koncertbeszámoló – 2024.12.08., Dürer Kert
Oh Hiroshima, Törzs – 2024.12.08., Dürer Kert
A Dürer területének már majdnem a kapujához érek, mikor megpillantok balra egy félig megvilágított, még épülőben lévő, körülállványozott épületet. Arra gondolok, hogy olyan, mintha egy Törzs dal elevenedne meg vizuálisan.
Az Elsővel be is kezdenek a srácok és azon túl, hogy milyen átható erejű élőben is a zenéjük, illetve azt kiegészítendő, rögtön meg kell jegyeznem: remek a hangosítás. Nem hiába járnak ők az élen itthon, úttörő voltuk mellett szenzitív, szinte metafizikai igényű dalokkal gazdagítik a világot. Mindenemelett a koncert is bizonyítja: zenéjük nem játszik rá a katartikusságra, a spiritualitásra, emberi léptékben nyit 360°-os panorámát az univerzumra. a létre kérdezés helyett empatikusan „tapogatja le” azt. A Törzs együtt lélegzik az apriorival, békével és beleavatkozásmentesen szemléli a nem-keletkező, nem-pusztuló ritmusát a dolgoknak, amit legtöbben alig tudnak és mernek. A koncertet, ahogy dallamaikat is, e tündöklő pillantások mozzanatai dinamizálják.
A leköszönő daluk új dimenzióba tekint: gyermekibb játékosság kerül izgalmas kontaminációba a súlyossággal, életünk végességének e kettős huzalozását hangszerelik meg, hozzátéve azonban a felfedezés, a szellemi-lelki út és a tanulás izgalmát. A basszus és dob a dalban ezeket tovább rétegezve szervesítik a technoszféra rigmusát, így a felszabadítóerejű tétel orbitál az ünnepi-emberi, a fennséges-kozmoszi és a monokróm-gépi szférák körül, be-bepillantást téve ezekbe egyenként, majd összeeresztve azokat. A dobot néha kicsit statikusabbnak érzeni itt-ott, eleinte műfaji kódnak tudom be, de az Oh Hiroshima kontrasztjában csak felerősödik bennem az érzés. Ám ez egy fél óra átállási szünet után következik. A nézőtér a koncert alatt fokozatosan alapos teltházzá alakult, a sör mellett alapos oxigén-pótlás és tankolás ajánlott.
Az Oh Hiroshima a mindig tudatosan és elemi szintekből inspirálódón építkező tételeivel in medias res robban be. A közönség egyetlen masszává olvad, valami ős-emlékező gyurmává, ami egy hangszóró felett vibrál. Az ő zenéjükre, persze. Első magyarországi koncertjükön az új lemez a műsor gerince, de sokak örömére a kezdetekig is visszanyúlnak. A hangosítás náluk is kiváló, elképesztően húz és emel fel a produkció. A billentyű és basszusgitár is képes igen kemény hangzással súlyos hátországot biztosítani a show-nak.
Nem kell semmi extra: profi, átlényegült előadók, zseniális dalokkal és hangszereléssel, letaglózó élmény. A létforgatag pillanatnyi megtekintése: szétszaggatódás és összerendeződés átmeneteinek reflexióit invitálják világunkba, mindezt olyan alaphangoltsággal, aminek inkább életigenlő, mintsem fájdalomközpontú forrása egyszerre természetes léptékűvé és monumentálissá teszi az Oh Hiroshima zenéjét.
Kifejezetten jót tett az estnek, hogy ők is hozták a pörgősebb dalaikat is, így váltakozva lehetett a várt elszállást élvezni a testileg is megmozgatóerejű elánt. Tetszett továbbá a közvetlen, hétköznapias kommunikáció. A két vokál váltakozása pedig „cherry on the top” szép pillanatokat szerzett.
Reveláció? Emanáció? Vagy csak szimplán a poszt-rock, ambient legkikristályosodottabb pontjaiból volt szerencsénk kettővel találkozni. És alig várjuk a következőt!
Gyarmati Dominik
Fotók: Bands Through The Lens
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
