Ma 35 éves az Annihilator második nagylemeze, a Never, Neverland (lemezismertető)
35 éve, 1990. szeptember 12-én jelent meg a kanadai Annihilator második nagylemeze, a Never, Neverland. Az új énekes, a nagyobb elvárások és a fokozott inspiráció eredményeként egy más hangzású, de kiváló album született.
Jeff Waters, a kanadai Annihilator gitárosa és mozgatórugója zseniális zenész, ugyanakkor nem lehetett egyszerű vele dolgozni. Az évtizedek során a tulajdonképpen az ő zenekarává vált Annihilator valóságos átjáróház volt a muzsikusok számára. Jeff egy interjúban elmondta, hogy több mint 40 zenész fordult meg a bandában négy évtized alatt – bár pontos számot ő sem tudott mondani. Jó példa erre, hogy a Never, Neverland előtti – egyébként sikeres – Alice in Hell-t, illetve a következő Set the World on Fire-t is teljesen más felállás játszotta fel.
A legnagyobb változás az énekes posztot érintette: Randy Rampage helyére Coburn Pharr érkezett (aki sajnos már nincs köztünk, idén februárban, 62 éves korában hunyt el). Ő mindenképpen erősítésnek számított, hiszen énekstílusa jól ötvözte a keménységet a dallamossággal. Waters és Pharr társai a lemezen: Wayne Darley – basszusgitár, Ray Hartmann – dob, valamint Dave Scott Davis – gitár.
Az Alice in Hell sikere után hatalmas várakozás előzte meg a kiadványt. Jeff Waters azonban – talán éppen ezért – tudatosan melodikusabb irányba terelte a zenét.
A dalgyűjteményt a The Fun Palace nyitja, amely remekül vegyíti a progresszív ötletgazdagságot, a thrash energiáját és a power metal erejét – mindezt úgy, hogy közben kifejezetten húzós és élvezhető marad. A következő, dögösen galoppozó Road to Ruin máris megmutatja, miért esett a választás Coburn Pharr-ra. A Sixes and Sevens keményebb, direktebb tétel, de a szóló miatt dallamosabb ízt is kapott, ráadásul Overkill-es, kiabálós refrénje van. Az album csúcspontja a Stonewall, amely sodró lendületű, jól felépített szerzemény – és itt is parádésat nyújt Coburn. A címadó Never, Neverland epikusabb, sötétebb hangulatú, tempóváltásokkal tarkított dal, amelyben Pharr nagyszerűen játszik a hangszíneivel.
A korong második felére inkább direktebb darabok kerültek. Az Imperiled Eyes egy csipetnyi progresszivitással operál, a Kraft Diner szélvészgyors, Anthrax-os ízekkel. A Phantasmagoria húzós, a Reduced to Ash villámtempójú, Coburn elementáris énekteljesítményével. Az I Am in Command pedig a „B” oldal legütősebb thrash-tétele, amelyet természetesen ismét Jeff Waters fergeteges gitárjátéka tesz teljessé. Jeff nem klasszikus értelemben vett gitárhős, sokkal inkább az a fajta zenész, akinek a hangszer az élete része: azzal kel, azzal fekszik, és azzal alkot.
A korabeli kritikák többnyire pozitívak voltak. A Kerrang! magazin például odáig ment, hogy az Annihilator-t a jövő legnagyobb thrash zenekarának nevezte. Többen úgy vélték, hogy a lemez felülmúlja az Alice in Hell-t: dallamosabb, feszesebb és a power és thrash határmezsgyéjén mozog. Valódi mesterműnek nevezték, amely sötét, mégis erőteljes atmoszférát teremt.
Persze akadtak bírálatok is: egyesek szerint a hangzás túlságosan steril, hiányzik belőle az előző album nyers ereje, így kevésbé üt és kiszámíthatóbbnak hat. Vagyis inkább az irányváltást értékelték negatívan, nem magát a lemez színvonalát.
A rajongói vélemények is hasonlóak. Sokan dicsérték, hogy mindenben fejlődött az Alice in Hell-hez képest: dallamosabb riffek, precízebb dalok, feszesebb hangszerelés. Ugyanakkor akadtak, akik szerint Coburn éneke gépies, érzelemmentes, és a lemez felemás: az egyik fele zseniális, a másik kevésbé. Egy rajongó találóan így fogalmazott:
„A Never, Neverland olyan, mintha Jeff Waters egy riffekkel teli hullámvasutat épített volna.”
Waters, a riffek építőmestere úgy nyilatkozott, hogy ezt tartja az Annihilator legkerekebb alkotásának. Szerinte ez volt az a pillanat, amikor a zenekar igazán megtalálta a saját hangját. Coburn szereplése kulcsfontosságú volt, hiszen agresszív, mégis kontrollált energiát hozott, ami kiemelte a lemezt a mezőnyből. A Never, Neverland minden téren egységes, egyfajta mentális utazás – amely Észak-Amerikában aranylemez lett, és Európában is komoly sikereket aratott, különösen Németországban, Hollandiában és Angliában.
Az albumot 1998-ban bónuszdemókkal, 2003-ban pedig az Alice in Hell-lel közös dupla CD-n is újra kiadták. A lemez legismertebb dala, a Stonewall mára 1,8 milliós megtekintésnél jár. Egy tavalyi koncerten három szerzemény is felcsendült róla: a Stonewall, a The Fun Palace és a Phantasmagoria.
Összességében a Never, Neverland remek lemez: ha nem is mérföldkő, de mindenképpen fontos állomás az Annihilator történetében.
A lemez dallistája:
01. The Fun Palace
02. Road to Ruin
03. Sixes and Sevens
04. Stonewall
05. Never, Neverland
06. Imperiled Eyes
07. Kraft Diner
08. Phantasmagoria
09. Reduced to Ash
10. I Am in Command
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
