Ma 40 éves az Accept hatodik albuma, a 'Russian Roulette' (lemezismertető)
1986. április 21-én jelent meg az Accept hatodik albuma, a Russian Roulette. A lemez egy komor, őszinte, önmagát újradefiniáló zenekar anyaga, és egyben a klasszikus Udo-éra utolsó fejezete.
A Russian Roulette számomra mindig is az egyik kedvenc Accept-lemez marad. 1986-ban, amikor megjelent, fordulópont volt az életemben: befejeztem a tanulmányaimat, szakmát szereztem, elkezdtem dolgozni, szóval elindultam a felnőtté válás felé. Vannak albumok, amelyek nemcsak zeneileg fontosak, hanem azért is, mert előhozzák egy korszak színeit, ízeit, illatait, képeit — más szóval az emlékeket, amelyek így vagy úgy, de kapcsolódnak az adott lemezhez.
Az Accept 1986-ban erős, csúcson lévő zenekar volt, amely a Metal Heart sikere után új irányt keresett. Próbált visszatérni a gyökereihez, miközben reagált a változó metal világra. Ennek oka részben az is volt, hogy az előző lemez „túlpolírozott” hangzásától el akartak mozdulni egy nyersebb, régi vágású Accept-hang felé. Emellett zenekaron belüli feszültségek is jelen voltak az irányvonal és a kereskedelmi nyomás miatt. Érezték, hogy változtatni kell, de nem akarták feladni a saját identitásukat. De erre még visszatérek.
A korabeli kritikusok meglepően megosztottan fogadták a lemezt. Korrektnek, de nem kiemelkedőnek tartották, és sokan úgy vélték, ez az első jele annak, hogy megtört a banda lendülete. Sötétebb, mint az elődje, visszatért az Accept-hangzás, de szerintük igazán kiugró csúcspontok nélkül.
A rajongók viszont egy meleg hangzású, érzelmileg erős albumként tekintettek rá, amely főként Kelet-Európában kultikus státuszt kapott.
A T.V. War lendületes nyitány, gyors tempóval indítja be a lemezt. A kritikusok szerint nincs csúcsdal a lemezen — szerintem viszont van, nem is egy. Ilyen a Monster Man és a címadó Russian Roulette. Az előbbi egy tipikus Accept-tétel: egyszerű, hatásos, húzós. Az utóbbi lassabb, mégis tele van energiával. Nekem a refrénje libabőrös, egy feszült, építkező, fokozatosan kitáruló dal.
Ide sorolható az Aiming High is, amelyben szintén ott a tempó és a jó dallamosság — talán könnyedebb is, de nálam ez is a kedvencek között van. Ugyanez igaz a Heaven Is Hell-re: egészen alulról indul, és gyakorlatilag ott is marad, Udo szinte „mondja” a szöveget, ezzel is erősítve a vészjósló hangulatot.
Vannak kevésbé sikerült dalok is. Ilyen például az It’s Hard to Find a Way, ami nem rossz, de kommerszebb, amerikai stílusú dallamos metal. Ugyanez elmondható az Another Second to Be-ről, illetve a sablonosabb Man Enough to Cry-ról is.
Nem esett még szó a Walking in the Shadows-ról, amely egyértelműen hordozza az Accept-örökséget: komor és baljós hangulatú. Nem rajongok az „óóó”-s refrénekért, de itt valahogy mégis működik. A Stand Tight pedig számomra egy furcsa dal: vannak benne jó részek — bár nem a „német diszkóstílusú hú-ha” ütemekre gondolok — az egész mégis különös, de nem nevezném rossznak.
Több érdekesség is kapcsolódik a Russian Roulette-hez. A zenekar a fotózáshoz valódi, korabeli orosz katonai egyenruhákat szerzett be, a stúdióban használt kellékpisztolyok pedig annyira élethűek voltak, hogy a legenda szerint egy járókelő azt hitte, valódi fegyveres jelenet zajlik, és majdnem kihívta a rendőrséget. Aztán Wolf Hoffmann annyira megunta a Metal Heart steril hangzását, hogy a Russian Roulette felvételein egy kicsi, túlmelegedő gyakorlóerősítőt használt a Stratocasteréhez. A hangmérnökök őrültségnek tartották, mégis ennek köszönhető a lemez melegebb, teltebb és enyhén torz karaktere. A harmadik ilyen érdekesség pedig, hogy a zenekar eredetileg egy sokkal sötétebb, teljesen háborús konceptalbumot tervezett volna, de a kiadó ezt túl kockázatosnak tartotta. A dalok így is a zenekar egyik legsötétebb korszakát tükrözik.
A lemez kereskedelmileg közepes sikert aratott, nem lett kiugró. Akárhogy is alakult a fogadtatása és az utóélete, a zenészek kiváló teljesítményt nyújtottak. Udo Dirkschneider éneke kiérlelt, hiteles és emberi, nem erőltet semmit. Wolf Hoffmann és Jörg Fischer dalcentrikusan játszanak, melegebb tónusban, és bár Hoffmann továbbra is remek dolgokat tesz hozzá, kevesebb a látványos „villantás”. Peter Baltes basszusa stabil tartóoszlop, Stefan Kaufmann dobjai pedig egyértelműen a koncepciót szolgálják.
Fentebb írtam, hogy voltak feszültségek a zenekaron belül. Udo keményebb zenét akart, azonban a kiadó az amerikaibb hangzást szorgalmazta. Ennek az eredménye az lett, hogy a következő lemezen már nem Udo volt az Accept énekese.
Szóval hiába volt vegyes a kritikai fogadtatás, számomra a Russian Roulette mindig is az egyik legkedvesebb Accept-lemez marad. Most, idősebben és tapasztaltabban újra hallgatva már másként hat, de még mindig képes előhívni annak a korszaknak az emlékeit.
A Russian Roulette dallistája:
01. T.V. War
02. Monsterman
03. Russian Roulette
04. It's Hard to Find a Way
05. Aiming High
06. Heaven Is Hell
07. Another Second to Be
08. Walking in the Shadows
09. Man Enough to Cry
10. Stand Tight
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
