Ma 45 éves az Accept harmadik albuma, a 'Breaker' (lemezismertető)
Ma 45 éve, 1981. március 16-án jelent meg az Accept harmadik albuma, a Breaker. A heavy metal aranykorának hajnalán a zenekar még kereste a helyét a nemzetközi színtéren, de ez a lemez már egyértelműen jelezte, hogy az Accept rátalált a saját útjára.
Ez idő tájt a heavy metal robbanásszerűen terjedt, és a műfaj már nem az undergroundhoz tartozott, hanem egy gyorsan növekvő, globális mozgalommá vált. Ebben az időszakban jelentek meg olyan ikonikus albumok, mint az Iron Maiden – Killers, a Saxon – Denim and Leather, a Def Leppard – High ’n’ Dry, a Mötley Crüe – Too Fast for Love, vagy Ozzy Osbourne – Diary of a Madman.
A német színtér is éppen formálódott: a Scorpions mellett az Accept is kezdte megmutatni az oroszlánkörmeit. A zenekar ekkor még nem számított igazán nagy névnek, viszont már kilépett az útkeresés korszakából, és fokozatosan megtalálta saját hangzását.
Egy interjúban elmondták, hogy nem akarták követni a kiadó által erőltetett kommersz irányvonalat, ezért teljes kreatív kontrollt követeltek. Ez volt az első alkalom, amikor valóban azt csinálhatták, amit szerettek volna – és ez meg is hozta számukra az ismertséget. Ebben nem kis szerepe volt annak az európai turnénak sem, amelyen a Judas Priest előtt léphettek fel.
A nyitó Starlight számomra első hallásra erősen Judas Priest-hatású, lendületes, energikus dal. A címadó Breaker pedig már egyértelmű bizonyíték arra, hogy a zenekar rátalált a saját irányvonalára: pörgős, erőteljes, a refrén pedig szinte pofon csapja a hallgatót.
A feszes Run If You Can egyfajta hibrid: Judas Priest-szerű riffek és tipikus Accept-refrén találkozik benne – és meglepően jól működik. A következő Can’t Stand the Night számomra az egyik kedvenc: érzelmes, mégis energikus dal, amelyben Udo Dirkschneider hangja meglepően jól idomul a hangulathoz.
Érdekes módon a Son of a Bitch régebben jobban tetszett, most viszont kevésbé ragadott magával. Ettől függetlenül az elkiabált refrén még mindig működik. Régebben volt egy – szerintem nettó marhaság – mániája a zenekaroknak: a stúdiófelvételek alá közönségzajt kevertek, hogy élő hangulatot idézzenek. A Burning esetében is ezt halljuk, ami teljesen felesleges, mert maga a dal egy dinamikus, szinte „táncolható” szerzemény. A Feelings középtempós, kissé fanyar hangulatú tétel, amely jól illeszkedik a lemez hangulati ívébe. Az album végére viszont három igazán erős dal maradt. A Midnight Highway hangulatában talán kevésbé tipikus Accept, de ettől még egy jó, dallamos, lüktető nóta. Igazi autós sláger: ablak le, hangerő fel!
A Breaking Up Again egy érzelmes, balladaszerű darab, külön érdekessége, hogy Peter Baltes basszusgitáros énekli. A dal az érzelmi bizonytalanság hiteles zenei lenyomata. A Down and Out pedig tempós, erőteljes és lüktető, amely méltó lezárása az albumnak.
A zenekar tagjai: Udo Dirkschneider – ének, karcos, jellegzetes vokális karaktere itt mutatkozik meg igazán. Wolf Hoffmann, Jörg Fischer – gitár, Hoffmann már ezen a lemezen is megcsillantja később legendássá váló riffelését, míg Jörg Fischer stabil alapot ad a kétgitáros hangzásnak. Peter Baltes – basszusgitár, erőteljes játékával és énekével is bizonyítja sokoldalúságát. Stefan Kaufmann – dob, játéka feszes és energikus, mint egy jól beállított motor.
A kritikusok szerint a Breaker jelentős minőségi ugrás volt az Accept pályáján. Nyersebb, energikusabb lett a hangzás, és a zenekar identitása is megszilárdult. A külső befolyások elutasítása gyakorlatilag fordulópontot jelentett a karrierjükben. Sokan úgy vélik, hogy a későbbi sikerlemezek alapjait ez az album rakta le.
Persze kritikák is érték a lemezt: egyesek szerint egyenetlen a dalok színvonala, és volt, aki még mindig útkeresést hallott ki belőle. A borító sem nyerte el mindenki tetszését.
A rajongók azonban egészen másképp látják. Sokan a legjobb korai Accept-albumnak tartják, amelyen megszületett az a hangzás, energia és lendület, amely később a zenekar védjegyévé vált. Egy fanatikus így fogalmazott: „A Breaker az a lemez, amitől az embernek kedve támad feltekerni a hangerőt… aztán még egy kicsit… meg még egy kicsit… és még egy kicsit.”
A Breaker című dal a tavalyi koncerteken is szerepelt a repertoárban. A YouTube-on viszont a Can’t Stand the Night vezet a megtekintések számában, nagyjából 1,9 millióval.
A Breaker az Accept első igazán karakteres albuma. Nem hozta meg azonnal a teljes áttörést, de megalapozta a következő évek sikereit. Talán nem ez a legismertebb lemezük, de itt kezdődött az a hozzáállás és zenekari hangzás, ami miatt a rajongók máig szeretik őket.
A 'Breaker' album dallistája:
01.Starlight
02. Breaker
03. Run If You Can
04. Can’t Stand the Night
05. Son of a Bitch
06. Burning
07. Feelings
08. Midnight Highway
09. Breaking Up Again
10. Down and Out
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
