Ma van a 35. születésnapja a Paradise Lost első lemezének: 'Lost Paradise' lemezismertető
1990. február 5-én adták ki a Paradise Lost debütáló albumát, a Lost Paradise-t. Ebben az időben az angol együttes még doom/death metalt játszott, ezzel a lemezzel vette kezdetét a több stílus között kanyargó karrierjük.
Az mindig érdekes, hogy egy zenekar a karrierje során, honnan hová tud és szeretne eljutni. Rengeteg a befolyásoló tényező és így, hosszú évek távlatából, még érdekesebb a dolog. Persze mi már 2025-ben tudjuk, hogy mi történt az elmúlt harmincöt évben, de 1990-ben még nem lehetett előre látni semmit. Én a Paradise Lost bemutatkozó albumát, a Lost Paradise-t annak idején nem hallottam, a későbbi Shades Of God-al ismertem meg őket. A két lemez között jelentős különbségek vannak, pedig olyan sok idő nem telt el a két megjelenés között. Viszont, ha nagyon odafigyel az ember, lehet hallani, hogy másban gondolkodtak, mint a standard death/doom irányzat. Szóval itt még az előbb említett műfaj dívik, az irányzat minden jellegzetességével felvértezve. Ebben az időben szerződtette a Peacewill Records a stílusban mozgó három angol zenekart, a My Dying Bride-ot, az Anathema-t és a Paradise Lost-ot. Az 1988-ban óta létező Halifaxi társulat, John Milton 1667-ban írt Elveszett paradicsom könyvéről nevezte el magát. Ez tehát az első lemezük és nem egy könnyed hallgatnivaló.
Mind a kilenc szám sötét, komor hangulatú, mélyre hangolt gitárok és az énekes Chris Holmes death-es bömbölése jellemzi. De mégsem egy szokványos death/doom lemez ez. Mégpedig Gregor Mackintosh egyedi gitárjátéka miatt. Minden dalban van valami olyan különlegesség, ami az évek folyamán még jobban a felszínre került. Az igazság az, hogy elsőre ettől az albumtól nem voltam elájulva, de a következő hallgatásnál már jöttek elő azok a dolgok, amik miatt kezdett a mérleg pozitív irányba fordulni.
De mire is gondolok. Az album legjobb dalában, a Deadly Inner Sense-ben például, ami egy tempósabb szerzemény, komor hangulatú, nehéz érzésekkel, de pont ettől működőképes dal ez. No, meg a már említett Mackintosh féle gitárjátéktól. Mondjuk több ilyen szintű dal nincs a lemezen.
Viszont a Paradise Lost-ban már halványan fel lehet fedezni a gothic hangulatot. De nem rossz még az Our Saviour sem, érdekes felépítése, vontatott ritmusa miatt.
Ami még elnyerte a tetszésem, bár a tetőt ez sem szedte le a házról, az az Internal Torment ll, a jó kis gitárdallamával. A többi nóta a stílus átlagában mozog.
Az albumot egyébiránt 2003-ban újra kiadták. A zenészek, Nick Holmes ének, Gregor Mackintosh gitáros, Aaron Aedy gitáros, Stephen Edmondson basszugitáros, Matthew Archer dobos, jó teljesítményt nyújtanak, sőt Mackintosh mellett még Archer játéka is kiemelkedő. Az összes dalt a Holmes/Mackintosh páros írta. A legutóbbi koncerteken ezeket a dalokat nem játszották, ami azért nem meglepő.
Összegezve, a fentebb említett mérleg mégsem fordult nálam pozitív irányba, és ha Paradise Lost-ot akarok hallgatni, akkor biztosan nem ezt a lemezt fogom elővenni.
Az album dallistája:
01. Intro
02. Deadly Inner Sense
03. Paradise Lost
04. Our Saviour
05. Rotting Misery
06. Frozen Illusion
07. Breeding Fear
08. Lost Paradise
09. Internal Torment II
Fodor Attila
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
