Bejelentkezés

x
Search & Filters

Pszichedelikus álomutazás Mark Lanegan-nel - 2015. 02. 23. Budapest, A38 hajó (koncertbeszámoló)



Mark Lanegan. Legenda. Be kell vallanom, a szóló munkásságát kevéssé ismertem korábban, de már akkor beleszerelmesedtem a hangjába, amikor Layne Staley-vel előadták a Long gone day című Mad Season dalt, annak valami olyan hangulata és ereje van, hogy órákig tudnám megállás nélkül hallgatni. Persze ezt a hiányosságomat pótoltam, és nagy grunge-imádó vagyok, mégis rá kellett jönnöm, hogy valami egészen más hangulati állapot kell ehhez a zenéhez, nem lehet csak úgy betenni háttérzajnak, még ha melankólikus hangzása miatt tökéletesen alkalmas lenne rá. Kicsit olyan az egész, mint egy filozófikus road movie filmzenéje, az élet nagy kérdéseit és a lélek rezdüléseit boncolgató beszélgetésekbe elegyedő stoppos kalandjai a kietlen sivatagi sztrádán, alatta bluesosan, ködösen duruzsoló muzsikával.

Február 23, hétfő. Az időjárás igazodik a kissé komor, hűvös, sötét koncerthangulathoz.

 


Félhomály, minimális fények, javarészt piros és kék, majd váratlanul a semmiből 21:30-kor pontban megjelenik a színpadon ő és egy szál gitár. Mint egy sámán, megbűvölte a közönséget, mindenki megbabonázva, sóbálvánnyá válva, tátott szájjal, mint egy világra rácsodálkozó óvodás, nézte a sziluettjét és hallgatta a dörmögősen mély hangját és az egy szál hangszert. Akusztikus előadásban két dal hangzott el, aztán felsompolyogtak a többiek is a színpadra, és nem túl éles váltásban, de gyorsabb tempójú dalok következtek.

Az egész koncert egy pszichedelikus álomutazás volt, inkább mintha a saját fejünkbe csücsültünk volna be zenét hallgatni, sötét, mély, intim és statikus. Mondjuk nekem az egész MNB olyan, mint amikor hazamegyek egy jó kis buli után meglehetősen részegen, bekapcsolok valami súlyos grunge vagy stoner zenét, és az agyam átkonvertálja valami sokkal légiesebb aspektusba az egészet, mintha űrsétán lennék, vagy egy kellemes utazáson a saját fejemben, na, ez a zene teljesen józanul adja ugyanezt az érzést. Mintha egy esős, nyálkás, ködös, spleen-es délutánon egy kisvárosban találkozott volna a Led Zeppelin a Tito & Tarantula-val, és valami különösen szenvedélyes vadházasságot kötöttek volna.

 


Aztán, mint Seattle melankólikus Jézusa, akire egy pillanatra sem lankadó figyelemmel néz az A38 teltháza, lökésszerűen odateszi a dirty grunge-ot, mikor már azt hiszed, elsodort a belső örvény, kikap belőle, és megforgat egy pattogós basszus témájú feszes dallal.

Néhány dal a teljesség igénye nélkül, ami felcsendült: Judgement time, Low, Gravedigger’ song, Ode To Sad Disco, és még sokan mások.

Az egész koncert egy posztmodern performanszra emlékeztetett, Mark nem vitte túlzásba a közönséggel való kapcsolattartást, leszámítva a végén a kurta „köszi, sziasztok”-ot, társas magány volt ez egy mégis érzelemdús másfél órában – ő is befelé fordulva és a közönség is.

Ennek ellenére dedikált, és beszélgetett a nem kevés emberrel, aki az „oltár elé járult”. :) Nekem is sikerült vele egy közös képet lőnöm, igaz, nem sikerült, de a tudat, hogy van, és váltottunk pár szót, már megérte. :)

A zenészei sokkal közvetlenebbek, mint ő, a basszus gitárossal sikerült beszélgetnem egy sör mellett, bár szegények elég fáradtak voltak, gondolkodás nélkül elvegyültek az ottmaradt emberek között.

Egy oltári nagy élmény volt, nagyon várom, hogy újra láthassam!

 


Szeszti

Képek: Székely Gábor és Valkovics Tímea
 

Címkék: 
Mark Lanegan