„Pure Fucking Metal”- Arch Enemy, Eluveitie, Amorphis, Gatecreeper koncertbeszámoló – 2025.10.14., Barba Negra
Arch Enemy, Eluveitie, Amorphis, Gatecreeper – 2025.10.14., Barba Negra
Igaz, nem hajókkal érkeztek, és fegyver helyett hangszereket hoztak, de az északi mitológia és metál kérdés nélkül perzselte fel Csepel-szigetet. Az őszi égbolt fakó fénybe borította a délután – újabb tökéletes alkalom rituálisan megmártózni az élő keményzenében.
Az elmúlt hónapokban szinte beköltöztem a Barba Negrába, olyan erős szezont hoztak össze. Ezzel nem vagyok egyedül: nem csak szakmai okokból érkező arcok köszönnek rendre vissza, heti több rendezvény alkalmával is.
Nem is lepődtem meg, hogy az ennyire erős lineup szinte sold out buliba torkollott. Már a Gatecreeper-nél félház tolongott. Ők voltak az egyetlen amerikai csapat, de bőven helyt álltak a méltán északi fajsúlyú műfajban. Egy szórakoztató, masszív produkcióról van szó, az utolsó lemezük (Dark Superstition, LP, 2024) kifejezetten kiemelkedő anyag, olyan death-doom-sludge fúzióban fortyogó zene, aminél a sötétség nem árnyalat, hanem textúra. Vedd a hazai Teethmarks-ot és eressz bele egy kis melodeath-es, Amon Amarth-os riffelést néhol. A végeredmény abszolút működőképes, pláne ilyen aktív színpadi jelenléttel. Meglepő módon hamarabb kezdtek, de ez a váratlanság csak fokozta az orrbetörő agressziót. A közönség az első felében valamiért mintha nem tudott volna vele mit kezdeni, de a groove-osabb témáknál rávehető volt erre-arra. Kifejezetten jól állt nekik a nyers hangzás is, ez csak húsmarcangolóbbá tette az előadást. Ha valaki szereti a kevésbé dallamos, hörgős témákat, garantáltan rákapott ezután. Nyilván ebben a zenei kontextusban, egy Amorphis-hoz képest drasztikusabbak voltak, és azért az Eluveitie és Arch Enemy is több melódiát használ. Mindenesetre én örültem, hogy jöttek, jó felfedezés, vad élmény volt.
Gatecreeper setlist:
01. Dead Star
02. Ruthless
03. A Chilling Aura
04. Caught in the Treads
05. The Black Curtain
06. From the Ashes
07. Mistaken For Dead
08. Flesh Habit
09. Sick of Being Sober
10. Flamethrower
Az Amorphis hasonlóan komor fészekből indult annak idején, és bár akkor is be-beszüremlett a folkos hatás a gitártémákba, illetve a tiszta ének is adott volt, azt azért laikus füllel is hallani, hogy nagy utat tett meg a zenekar. A durvaság egy kifinomultabb, emészthetőbb formája állt elő, megtalálták a saját hangzásvilágukat. A fríg domináns és népzenésen használt pentatonikus skálák hol sűrítetten, hol kitartottan kerülnek a véráramba, a lüktetés pedig marad a klasszikus death metálos alap, súlyos gitár és dobtémákkal. Utóbbiakat persze további perkussziós effektek gazdagítják egy-egy dalban, továbbá ritmikailag is kölcsönöz néhol folkos gesztusokat. A kiállásuk fenséges, robosztus volt, maga alá gyűrte a közönséget pillanatokon belül. Izgalmas, ahogy ez a tartás és a zenei érettség, letisztulás egyféle eleganciát kölcsönöz nekik, miközben a zene combossága és a folkos hatások egyféle mély, ösztöni, törzsi hangulatú érzettartományt aktiválnak. Az új dalok túlsúlya ellenére befigyeltek régi kedvencek is, a Black Winter Day-nél hangot is adtak ennek az oldschool rajongók, akik nem kevés számban voltak jelen. Sajnáltam, hogy fájóan halk volt a gitár. Míg az ének és dob frontba volt hozva, minden más elmosódott a háttérben. Ezt valamennyire kompenzálta az előadásmód, a karizma és a remek dalok, de egy Eluveitie-t jóval nehezebb jól összerakni, és mégis összejött nekik a vállalható sound. Kicsit bírtam volna hosszabb műsort az Amorphis-tól, vagy kevesebbet a lassabb-merengősebb tipikusan slágeresebb dalokból, de hazudnék, ha azt mondanám, nem nyújtottak kerek élményt.
Amorphis setlist:
01. Bones
02. Silver Bride
03. Wrong Direction
04. The Moon
05. Dancing Shadow
06. Death of a King
07. Black Winter Day
08. House of Sleep
09. The Bee
Az Eluveitie nem ad lejjebb, lemezről-lemezre nagyokat alkot és képes megújulni. A modern ember szorongásai szellemek lakta tájban visszhangzik az ősi, folk esszencia és a kirobbanó erejű death metál ködös, mennydörgésekkel kísért vidékén. A természeti, mitikus fenomének nem díszlet, hanem szereplő. Epikus szerzeményeikben így rekonstrukció, újraértelmezés, megidézés zajlik. Az Exile of the Gods-nál például konkrétan az ökológiai válságra reagál a körülírt készlettel, ebben az erőtérben a zenekar, ami eszméletlen nagyságot kölcsönöz nekik esztétikailag és spirituálisan egyaránt. A pogány képzetkör és művészet eszköztára a nyers, jellemzően egytónusú, mégis változatosan használt (dinamikai játékokkal – pl. elnyújtás) scream-ek dúlta fel a sorainkat, míg Fabienne Ernie élőben is eget rengető, észbontó vokáljai hol Morrígan, hol Bríg istennők képében hozott nekünk változatos látomásokat. Továbbra is hiteles projekt ők, ízlésesen, szinte verhetetlen érzékkel szervesítik a pogányos-folkos vonalat a zenéjükbe. A színpadon ez az őszinteség, átélés és vehemencia az uralkodó, a mosolyok és teljes átszellemültség szavatolják, hogy hisznek abban, amit művelnek. A szó legnemesebb értelmében művelnek. Nekem elvitték az estét, és bizonyára bőszen bólogatnak sokan, ha ezt olvassák. Az Eluveitie releváns és erős maradt, műfajelső. A zeneszerzési praxisuk pedig izgalmasan kígyózik az évek alatt, koncepcionális mélységgel, kulturális indexek izgalmas ötvözetében. Ennek megelevenedése speciális zenei élmény, elidegenedés és hazatalálás iterációjában, végső soron: átalakulás.
Eluveitie setlist:
01. Ategnatos
02. Deathwalker
03. The Prodigal Ones
04. Exile of the Gods
05. A Rose for Epona
06. Premonition
07. Ambiramus
08. The Call of the Mountains
09. King
10. Inis Mona
Az Arch Enemy színpadépítése alatt egy takarófüggönyt húztak fel véres dizájnú „Pure Fucking Metal” felirattal. Hát igen, ez abszolút az. Jó értelemben gyűjtik össze és remixelik az összes metál klisét. Alissa White-Gluz igazi metal királynő, tagadhatatlanul örök crush. Kitűnő frontember, aki aljas módon keveset használja az egyébként frenetikus tiszta hangját, ami remekül színezné a relatíve egysíkú scream-eszköztárát.
Az Arch Enemy a metál hagyományát nem bármi megújítással emeli magához, hanem nívós gitártémákkal és a műfaj teljes esztétikáját és kultúrkörét aktiválják, mindezt töretlen dinamikával. A teljesítmény ez, hogy egy keretezett struktúrát miként tudnak évek óta vitalitással, energiával, minőséggel telítve úgy tálalni, hogy ennyire elsőrangú szereplőjévé váltak a szcénának. Gyanakszom arra, hogy csupán annyi a recept, amit nem is rejtenek zsákbamacskába: pure fucking metal.
Részük a zene és ők is a zene részei – életfogytig tartó paktum. És magas fokon prezentálják továbbra is, egyre profibb körítésekkel. Nemes egyszerűséggel szórakoztató, kérlelhetetlenül sújt le. Nem kérdez, kijelent. A harag, a düh, az impérium zenévé konvertálását végzik. Nem közvetítik, átitatnak. A színpadon top minőségű díszlet és komoly látványeffekt-arzenál teremtette meg a show-t.
Az ország számos zenésze keringett a sorok között, mert bizony van az Arch Enemy-ben egy kis gitáros-pornó jelleg. Le is hozták, dicső műsorral. Kiszámítható? Igen. Élvezetes? Abszolút. Prototipikus metal élmény, elszabadult közönség, könyörtelen elán. Ledarálták a csontjainkat is, sepregethetett a staff az est végén. Elszabadult a Pokol, és mindenki élvezte.
Arch Enemy setlist:
01. Bark at the Moon
02. Set Flame to the Night
03. Deceiver, Deceiver
04. Ravenous
05. Dream Stealer
06. Blood Dynasty
07. War Eternal
08. My Apocalypse
09. Illuminate the Path
10. Liars & Thieves
11. The Eagle Flies Alone
12. First Day in Hell
Nehéz összegezni, egy sokarcú, izgalmas, sokélű eseményt köszönhetünk a keddnek. Az Eluveitie visszavezetett a gyökereinkhez, felélesztette az ősi hangot, ami mindenen át szól, kaput nyit valami nagyobb felé. Az Amorphis által a mitológián keresztül hajózhattunk az önismeret és beavatás útján. Végül az Arch Enemy felszította a lángot, amiben elég minden félelem, kétely és fájdalom. Drámai utazás, az emberiség történetének és a lélek hangjának párbeszédében.
Gyarmati Dominik
Fotók: Máté Évi, Bende Csaba (Arch Enemy)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
