Bejelentkezés

x
Search & Filters

Ringató-örvénylő blues riffek, elsőrangú hang - Sweet & Lynch: Unified (2017) lemezkritika

Remélem, nem fogtok meglincselni azért, ha azt mondom: nini, új George Lynch szóló született egy remek énekes közreműködésével! S hogy ne legyen pusztába kiáltott szó, amit itt harsogok bitekből vert betűkkel, hallgasd csak meg a…, ne a kezdő számot, mert ott még áll az egyensúly, sőt, a másodikban is inkább csak a vokálok idézik meg csíkosékat, hanem mondjuk a harmadikat, egészen a lemez záró számáig. Ráismersz a Stryper eksztatikus-fémes vonalára a sok girbe-gurba, lüktető, blues alapú riff között? Mert ha igen, akkor  Sweet nem hiába esdekel minden lemezen valamiféle csodáért, ím valóra vált, mert olyat is hallasz, ami nem létezik.

Bevallom, az első sztáros-páros lemez kissé elment mellettem, holott a két előadó kvalitásait még a Frontiers sem tudta átlagosra kalapálni, ráadásul szeretem is őket, ám úgy gondoltam, társaimnak talán több közük van hozzájuk, mint nekem, aztán lehet, hogy ők meg rám vártak – van ilyen az életben, még közmondás is született róla. Lényeg ami lényeg: a bemutatkozó produktum olyan volt, amilyet az ember elvár két ilyen tehetségtől, akik úgy tudták a Stryper bombasztikus, indulós, magasan szálló dallamait ötvözni az őket a földre lehúzó, blues alapú gitárszólamokkal, hogy abban hiba nem vétetett, s ha rosszindulattal is közelítetted meg az integrációs törekvéseket, azt neked is el kellett ismerni, hogy hőseink megcsinálták a fából vaskarikát. Szerves, egységes, sajátos, ám mégis közérthető zenei világot kaptunk, amiben jin és jangként kavarodott egymásba a két művész – zenei értelemben – elkülönülten eggyé olvadva abban a projekt-csodában.

De térjünk vissza jelen albumunkhoz, ahol, mint kezdő mondataimból sejtheted, nem egészen sikerült azt az egyensúlyt fenntartani, ami az elődöt jellemezte. Ennek ellenére mégsem érzek bukta illatot a levegőben: George Lynch egyébként is van olyan gitáros, hogy – ellentétben velünk, közemberekkel – azt is élvezhetjük, ha pusztán magát szórakoztatja. Gitárral. Sweet pedig Sweet – ő a legelkeseredettebb, szuttyos, blues riffre is képes olyan, odaillő dallamot kerekíteni, ami nevéből eredően mézként édesíti a lelket. Érdekes egyébként, hogy az énekes mennyire képes idomulni az őt körülvevő zenei környezethez – pedig eléggé határozott személyiségként ismeretes –, így pusztán hangjának jellegzetes orgánuma – és nem a közvetített dallamvilág – idézi fel anyacsapatának eksztatikus világát.

 

 

Ha egy szóval kellene jellemeznem az albumon szereplő dalok közvetítette érzést, akkor kissé ambivalens módon a puhaságot említeném. Na, nem olyan értelemben, ahogy a futballszurkolók biztatták Jenőt (Dalnoki Jenő klasszis futballistánkat – igen, akkoriban még volt ilyen is Magyarországon), s ne ijedjen meg az se, aki valami pop-rock lötyögésre gondol – nem: a dallamok és a ringató-örvénylő blues riffek úgy burkolják be a hallgatót, ahogy az anyaméh a magzatot, biztonságot, elégedettséget és lebegős kábulatot okozva. Érdekes dolog ez, hiszen nem mondanám az albumot kommersznek, sőt, pszichedelikusnak sem, talán azok az ős-groove-ok és harmóniák felelősek ezért, melyeket a blues tartalmaz, s melyeket a zenei evolúció formált az eredetileg nyugtató, sámánisztikus jellegből hajtóerővé, vagy szórakoztató életfaktorrá.

Tapasztald csak meg a "Make Your Mark" Hammonddal felvezetett, Zeppelinből származó megnyugtató ismertségét, a "Tried And Time" bársonyosan simogató táncba hívását, a "Unified" mesélős ringatását és remélhetőleg te is osztozni tudsz azokban az érzésekben, melyek engem öntenek el a dalok hallatán. Lehet ebben persze némi nosztalgia is, hiszen a blues alapsémái nem változnak, és nem nagyon van olyan pillanata a daloknak, amit másvalaki egy más környezetben, vagy hangvariációval ne játszott volna már el, de Lynch természetesen képes felruházni a HOGYAN kérdését némi szubjektivitással. Ez pedig nem más, mint sommás ítéletem – ím, a burjánzásra hajlamos blues-dzsungelt úgy képes megzabolázni, hogy abban ne az önmegvalósítás, hanem az értékelhető dallamvezetés legyen a fő kalauz. Így válik a gitáros igazi főszereplőjévé az albumnak, még akkor is, ha Sweet belead apait-anyait. Nincs sietség – bár ez nem egyenlő az erőtlenséggel –, nincs mindent megváltó reveláció, vagy progresszió – ám van a metal ősforrását felidéző környezet, a hangulatot parádésan formáló gitárjáték és az ehhez művészi alázattal idomuló, elsőrangú hang. Még akkor is, ha az előadóknál Sweet nevét leginkább zárójelbe kell(ene) tenni.

 

 

Garael

Forrás: Dionysos Rising