Nemrégiben egy népszerű youtuber közzétett egy videót, melyben kielemzi a Led Zeppelin Stairway To Heaven-jét, mely visszafelé lejátszva elméletileg tisztán hallható sátánista üzeneteket tartalmaz. Mivel a téma még 2018-ban is mindennapos problémát jelent, megpróbálom tényekkel alátámasztva objektíven cáfolni az állítás általános valóságtartalmát. Persze a végén úgyis mindenki azt gondol majd, amit akar, nyilván ezen oldal látogatóinak nagy része hasonló véleményen van, mint én.

 

A rock, metal és punk zenék a kezdetektől fogva a lázadást, a koncertek a szürke mindennapokból egyfajta menekülő útvonalat jelentették önfeledt szórakozással, a felgyülemlett feszültség levezetésével. Ezeknek a zenei szubkultúráknak mindig velejárói voltak a drogok és a szexualitás mind alkotói, mind rajongói szempontból valamilyen szinten. Ezen nincs mit túlmagyarázni. Ha pedig valaki az egyébként is elképesztő kreativitását még tudatmódosító szerekkel is fokozza, ráadásul az okkultizmus sem áll tőle messze, hamar útjába kerülhet bizonyos csoportoknak. Ráadásul esetünkben a Zeppelinről, mint a valaha volt legnagyobb hard rock zenekarról beszélünk (úgy, hogy aktív időszakuk mindössze 12 évig tartott), akik a nyugodt mindennapokból kirángatták a fiatalokat, elrabolták őket szegény bigott szüleiktől! Az ilyen pedig nem maradhat megtorlás nélkül, ez csakis a Sátán műve lehet.

 

 

Az egész talán Elvisszel kezdődött. Ő volt az első nagy rock & roll sztár, akitől minden lány bugyija benedvesedett és minden srác példaképe ő volt. Aztán jött a Beatles. Fiatalok milliói őrültek meg értük, a zene ekkora mértékű térhódítása felborította a megszokott értékrendet, erre már az egyház is felfigyelt. A 60-as években alapvetően még csak a drogok és a szexualitás miatt bélyegezték meg sátánistaként a rock & rollt és az ezt kedvelő fiatalokat, hiszen például a Beatles zenéje és szövegei nagyrészt alapvetően is teljesen elvonatkoztathatóak a későbbi heavy metal szcénától (az egyik első heavy metal dal is hozzájuk köthető, az I Want You (She's So Heavy)), s bár ez még igen kezdetleges metal, valóban tőlük szokatlanul súlyos a zene. Persze Lennon azon kijelentése, miszerint „A Beatles népszerűbb, mint Jézus Krisztus” is csak a lovat adta a túlságosan puritán gondolkodásmód alá. Az olyan albumok, mint a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band, melynek a borítóját elemezgetik szívesen a mai napig a konteósok, vagy a Rolling Stones Sympathy for the Devil-je pedig csak fokozták az amúgy is parázs hangulatot. A hippi korszak csúcspontja az 1969-es The Woodstock Music & Art Fair fesztivál pedig maga volt a pokol, a bűnös lelkek gyűjtőhelye, ahol félmillióan gyűltek össze (sokan egyébként családostól), hogy 3 napon át élvezkedjenek. Persze az ellenzőket az már nem érdekelte, hogy ez gyakorlatilag egy zenés béketüntetés volt a vietnami háború ellen, ami ráadásul a szervezők kontójára ment, hiszen belépőt nem szedtek, csak az szúrta a szemüket, hogy sok embert megmozgat és azok a „bizonyos dolgok” folynak napestig, természetesen a pszichedelikus és rockzenével a főszerepben.

 

Következett a 70-es évek: teret nyertek a súlyosabb zenék, olyan előadók uralták a piacot, mint például a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Judas Priest, vagy a Kiss, melyek egy része szövegileg is előszeretettel firtatott nem evilági témákat, máshol pedig a színpadi kosztümök szúrták egyesek szemét. A shock rock atyja, az egyébként mélyen vallásos Alice Cooper új szintre emelte a zenei szórakoztatást, a színpadon saját halálát is eljátszotta, korhatárosak voltak a koncertjei. Emellett később egy egész zenei kultúra neves képviselői vallották, hogy egyik fő inspirációjuk Cooper bácsi volt, ők pedig valóban hitük szerint is sátánista emberek. A rockiparnak tehát soha nem volt könnyű dolga eloszlatni a kételyeket, rá is játszottak a sztereotípiákra, mert nagy pénz van ebben a mai napig.

 

 

A 80-as évek, a brit heavy metal új hullámának (NWOBHM) hódításával pedig maga volt a nagybetűs POKOL. Megjelentek a thrash metal zenekarok, akik még keményebbek, még agresszívabbak voltak elődeiknél, élükön a Slayerrel. Tom Araya hithű keresztény, és hiába sulykolja már évtizedek óta, hogy a vér, a halál és az ördög szerepe a dalaikban a lázadást és az igazi metal érzést hivatott kifejezni, nem pedig saját meggyőződésüket, manapság is megkapja a sátánista jelzőt. A másik, akkor népszerű vonulat, a dallamos hard rock jelenleg is glam metalként, vagy hajmetalként emlegetett válfaja a mértéktelen drogfogyasztás és a szexualitás előtérbe helyezése miatt kapta meg a magáét, ezek pedig mint azt jól tudjuk, sátántól származó dolgok ugyebár. Az Elektra kiadó még arra is rávette Nikki Sixxet, hogy az 1983-ban megjelenő Mötley Crüe album címe ne Shout With The Devil legyen már, hanem Shout At The Devil, mert a végén még az egyház betilttatja az egészet. Nikki esetében mondjuk valóban történtek furcsaságok, ő tényleg olyan dolgokkal játszadozott akkoriban, amikkel nem lett volna szabad. Tom Zutaut, a banda ekkori menedzsere a következőket állította: „Esküszöm, hogy egyszer a saját szememmel láttam, amint az asztalról felemelkedik egy kés meg egy villa, és közvetlenül a fejem fölött a mennyezetbe fúródik. Mindenki azt gondol, amit akar, de biztos vagyok benne, hogy Nikki véletlenül kapcsolatba került valami nagyon gonosz dologgal. Olyasmivel, ami sokkal erősebb volt annál, hogy irányítani tudja, és nem sokon múlott, hogy nem tett komolyabb kárt benne.” Később a sátánista vonal teljesen eltűnt a Mötleyből is, de a maga idejében jó PR fogásnak bizonyult. Ronnie James Dio többször is kifejtette, hogy nem egyfajta hittérítés céljából énekel a Gonoszról, hanem szeretné zenéjével bemutatni, szembeállítani egymással mindkét oldalt, hogy aztán mindenki maga dönthesse el, melyikkel szimpatizál. Szavai hitelességét persze sokan megkérdőjelezték, egyrészt, mert a Dio (olasz szó, jelentése Isten) nevet adta saját magának, másrészt, mert bevezette a metal kultúrába az ördögvillát (ami egyébként az olasz vallási hagyományokban épp az ördög elűzését szolgálja). Aztán ott van szólózenekarának logója, ami megfordítva sokakkal a Devil szót láttatja, persze Ronnie ennek szándékosságát tagadta, de akárhogy is volt, mindenképpen jó reklámot jelentett a maga idejében, ráadásul meg is erősíti a kettősség ábrázolását, hiszen egyik oldalról Istent látod, a másikról pedig az Ördögöt. Azon gondolom már senki nem lepődik meg a cikk jelen pontján, hogy Dio is vallásos családból származott.

 

 

Az egész üldözési mánia véleményem szerinti tetőzése 1985-ben következett be, amikor is Tipper Gore (bizonyos Al Gore szenátor, későbbi amerikai alelnök becses felesége) meglátott egy számára zavaró videoklipet az MTV-n. Úgy volt vele, hogy nehogy már egy női ruhákba öltözött, agyonsminkelt férfi mondja meg a gyerekeinek, hogy mit és hogyan csináljanak az iskolában. Összefogott tehát néhány kolléganőjével (értsd: unatkozó háziasszonyokkal) és hadjáratot indított gyakorlatilag a komplett zeneipar ellen. Az általuk létrehozott Parents Music Resource Center hírhedt, „A Piszkos Tizenöt” névre keresztelt tiltási listáján a Twisted Sister mellett többek között olyan nevek szerepeltek, mint az AC/DC, Cyndi Lauper, a Mötley Crüe, Madonna, vagy épp a Def Leppard. A gyermekek fejlődésére szerintük ártalmas dalszövegek szex, erőszak, drog- és alkoholfogyasztás, illetve természetesen okkultizmus témában íródtak. A PMRC, hosszas pereskedés után, mely során a szakma védelmében többek között Frank Zappa és Dee Snider is felszólalt, oly módon érte el célját, hogy az általuk a társadalomra nézve károsnak megjelölt lemezek borítóin 1996-ig a Parental Advisory: Explicit Lyrics felirattal, azóta pedig a Parental Advisory: Explicit Content szöveggel ellátott matricák szerepelnek. Az Egyesült Államokban sok lemezbolt elutasította a felcímkézett albumok árusítását, más helyeken pedig csak felnőttek vásárolhatták meg őket. Az évtized második felére feltűnt a színen a szép karriert befutó Stryper, akik kimondottan a keresztény értékeket hirdetik munkásságukban úgy, hogy közben a zene sem veszít erejéből és súlyából. Ők hozták köztudatba a keresztény metalt, de ez csak egy porszemnek számít a hatalmas gépezetben, sajnos nem váltja meg a világot.

 

A következő évtizedben, a grunge elterjedésével egy új támadási felületet találtak maguknak az arra fogékonyak, itt már egy „ellustult, felelőtlen generációt” és az őket képviselő zenészeket vették górcső alá. Manapság a sátánizmust leginkább sorozatgyilkosok, tömeggyilkosok kapcsán kötik össze a zenével, jellemzően az után, hogy kiderült, a bűnösök például Marilyn Mansont is hallgattak.

 

A fentiek tudatában jól látható tehát, hogy bár a rockzene képviselői soha nem éltek szent és feddhetetlen életet (bizonyos értelemben az olyanok, mint Ozzy, Nikki Sixx, vagy Keith Richards, egyfajta ördögi teremtmények – vagy istenek? – hiszen többszöri erőteljes próbálkozásra sem sikerült elpusztítaniuk magukat), a legtöbb esetben a szó szerint értelmezett sátánizmus csupán spekulációként van jelen a zenében. A black metalra szándékosan nem tértem ki, egyrészt mert nem ástam bele kellően magam a témába, másrészt pedig klasszikusan, az észak-európai országok révén egy olyan kultúrára jellemző a stílus, mely soha nem is kívánta a keresztény érdekeket szolgálni. Azokat az érdekeket, melyek az állandó kulturális bűnbakok révén tökéletesen el tudják rejteni az egyház gyarlóságait, ebben pedig mindig segítő kezekre találnak bizonyos társadalmi csoportokban. Az alább megtekinthető videóra visszatérve: én összeszedtem minden rosszindulatomat és képzelőerőmet, emellett jól betéptem és be is rúgtam, mégsem hallottam ki így sem a sátánimádó szövegeket a Stairway To Heaven-ből sem oda, sem vissza lejátszva.

 

 

Somogyvári „Rossi” Ákos