Bejelentkezés

x
Search & Filters

Volt zsákjában majdnem minden jó – Eluveitie, Lacuna Coil, Infected Rain koncertbeszámoló

Eluveitie, Lacuna Coil, Infected Rain - 2019. december 6., Barba Negra Music Club
 
Négy nappal a koncert előtt a jegyek 92 százaléka már elfogyott – ez is jelzi, hogy mennyire telitalálat volt a Hammer Concerts-től, hogy Mikulás-napi meglepetésként elhozta nekünk a moldovai, frontcsajos Infected Raint, az olasz Lacuna Coilt, valamint a vegyes felvágott, folkmetalos Eluveitie-t. 
 
Az este már csak azért is erősnek ígérkezett, mert mind a Lacuna Coil, mind az Infected Rain most először mutathatták be az új lemezüket a magyar közönségnek: az előbbi Black Anima néven október elején, az utóbbi Endorphin néven október végén hozta ki az új anyagát. 
 
És pont emiatt kár, hogy nem kaphattunk igazán jó koncertélményt, legalábbis a moldovai csapat esetében biztosan nem. Sajnos beigazolódott, hogy az előadó által hozott hangtechnikus sokszor nem képes kezelni a helyszín adottságait, így az Infected Rain koncertje egy háromnegyed órás, basszgitárral kísért, masszív dobszólóba fulladt. 
 
A majdnem teltház éreztette már ekkor is a hatását: ha nem is volt heringparti, de szellősen már Lena Scissorhandsék alatt is megtelt a Barba Negra. Azért valahogy még tudtam mozogni az emberek között, így mérgezett egér módjára direkt futkorásztam is ide-oda a teremben, keresve azt a helyet, ahol egy picikét élvezhetőbb volt a koncert. A keverőpulttól két-három méterre találtam meg a számításom, ott a változatosság kedvéért Lena hangját is lehetett hallani. De tény és való, választanai kellett a rajongóknak: vagy a koncertet élvezik, vagy látják a kedvenceiket.
 
 
Bár lehet, nem is jártak olyan rosszul, akik az utóbbit választották. Alapvetően nagy híve vagyok az utóbbi évek divatjának, hogy egyre-másra bukkannak fel a női screamerek, akik ugyanakkor a tiszta énekhangjukat is tudják használni. Az énekstílusokat keverő, sokoldalú énekesek nemtől függetlenül legitimek ma már a metalzenében, de azért jó, ha tudnak is énekelni. Lena Scissorhands kedves személyiség, előadónak sem utolsó, jó ránézni a színpadon, de a tiszta énektémák nagyon nem mentek neki: annyira zavaróan alulintonálta a dalok ezen részét, hogy még tökéletes hangzás mellett is elrontotta volna az élményt. Azt viszont el kell ismerni, screamelni nagyon tud a leányzó. Nem véletlen, hogy pont a Lena screamjét előtérbe helyező Lure késztetett a legintenzívebb bólogatásra. Nem ez volt végül is életem legrosszabb koncertje, de közel sem azt kaptam, amit vártam.
 
 
Viszont nem is az Infected Rain, hanem az utánuk következő produkciók miatt jöttem igazán. A Lacuna Coil nagy gyengém, az egyik legjobb koncertjeim egyike volt a 2017-es, A38-as bulijuk. Ráadásul a Black Anima szerény véleményem szerint a legjobb eddigi Lacuna-lemez, ami nevéhez méltóan elég sötétre, komorra sikeredett, így kíváncsi voltam, mit kapunk tőlük Mikulásra. 
 
Nos, azt, amire számítottam: egy jól kivitelezett, profi produkciót, kiváló zenészekkel és rendkívül energikus előadásmóddal. Cristina Scabbia és Andrea Ferro kettőse az egyik legjobb női-férfi párosítás, amit lehet találni a mai metalszcénában: látszik rajtuk az évtizedes tapasztalat és összeszokottság. És nem csak abban, ahogy kiegészítik egymást a színpadon, hanem abban a tudatos dalszerkesztésben is, ami kihozza mindkét énekes erősségeit, és olyan szerves egésszé kovácsolja a számokban, hogy megnyalod tőle a szád szélét. 
 
 
Ezt már rögtön a nyitásként elhangzó Blood, Tears, Dust alatt is megtapasztalhatta a közönség, de ha mesterművet keresünk, akkor a Black Anima Reckless vagy a Layers of Time című számát kell megneveznem. Szerencsére mindkét dal el is hangzott. 
 
Persze hibátlannak ezt a koncertet sem nevezném. Nem értek egyet azokkal, akik a Lacuna hangzását is lehúzták, legalábbis a színpadtól tíz-húsz méterre, ahol voltam, egész jól lehetett hallani mindent. De igaz az is, hogy ez a koncert hangzás szempontjából nem maradt meg olyan élénken bennem, mint az A38-as buli. Szóval abszolút élvezhető volt a koncert, csak a korábbi élményeim alapján tudom, hogy képesek ennél még jobban is szólni az olaszok. 
 
 
Ami ennél nagyobb gond, és amit már két éve se tudtam hova rakni, az a Depeche Mode Enjoy The Silence átdolgozása. Ez a szám szerintem közel sem érdemelné meg, hogy az ötödik legtöbbet játszott koncertdal legyen: az új lemez bármelyik száma kenterbe veri azt, bármelyik megérdemelte volna, hogy azt játsszák helyette. De még ha ragaszkodunk is ahhoz, hogy legyen a setlistben egy átdolgozás, ott lenne a R.E.M. Losing My Religion coverje, ami sokkal jobban sikerült, mint a Depeche Mode. 
 
Ha még kritikám lehet, az már csak az, hogy nem az Eluveitie-vel co-headlinerként szerepeltek ezen a turnén: a setlist hosszát tekintve a Lacuna Coil Chrigel Glanzmann csapatának előzenekara volt, míg az Infected Rain egy elő-előzenekar. Cristina Scabbiáék egy órás keretébe tíz szám fért csak bele, igaz, abba beleszuszakoltak legalább négy számot is a Black Animáról. 
 
A Lacuna Coil setlistje:
 
01. Blood, Tears, Dust
02. Our Truth
03. Reckless
04. Layers of Time
05.Enjoy the Silence (Depeche Mode átdolgozás)
06. The House of Shame
07. Sword of Anger
08. Heaven's a Lie
09. Veneficium
10. Nothing Stands in Our Way
 
Viszont ha volt koncert, amiben a kákán is csomót keresve sem tudnék hibát találni, az a Eluveitie bulija volt. Sok kritika érte anno az Anna Murphyék kiválását követően újjáalakult zenekart, hogy az csak Chrigel Glanzmann ovis csoportja, amit azért hozott létre, hogy még egy picit merengeni lehessen a hamvába holt Eluveitien. Ha van koncert, ami ezt képes lehet cáfolni, ez volt az. 
 
Az, hogy az Eluveitie mennyire nem ragadt meg a múltban, hogy mennyire nem csak azt próbálja utánozni, ami Anna Murphy idején volt, jól mutatja a váltás utáni két lemez, az Evocation II és az Ategnatos. Az utóbbi lemezen figyeltem fel arra, hogy mennyivel jobban kihasználták a dalszerzés során Michalina Malisz zenészi tudását: sokkal technikásabb, komplexebb tekerőlant-kíséreteket találni már az új számokban, mint a régiekben. Érdemes ilyen szempontból meghallgatni a Rebirth vagy a Worship című számot. 
 
 
De a legnagyobb változást a korábbiakhoz képest mégis csak Fabienne Erni jelenti, aki szerény véleményem szerint mérföldekkel jobb énekes Anna Murphynél. Erősebb, karakteresebb hangja van, sokkal nagyobb hangterjedelemmel, mint elődjének. Állítom, Anna Murphyvel nem lehetett volna megcsinálni például a Catvrix énektémáját annak mai formájában. Ha ebben a számban most nem is lehetett meghallgatni Fabiennét, bőven kárpótolt az a Catvrix-átdolgozás, ami intróként elhangzott: fehér lepelbe öltözött, női kórussal hallgathattuk meg a dalt. 
 
 
Ami pedig ezután következett, az életem egyik legjobb koncertélménye volt. Kivételes alkalom volt, de tökéletesen sikerült kihangosítani minden hangszert, ami valljuk be, nem egyszerű mutatvány egy olyan széles hangszerkavalkádot felvonultató zenekar esetében, mint az Eluveitie. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy annyira átütőnek éreztem a koncertet. 
 
Glanzmann hozta a tőle megszokott formát, és Fabienne is ki tudott bontakozni a számokban. Ilyen szempontból mindenképp kiemelendő az Artio, ami ugyan nem egy gyors, nem is egy metalszám, de annyira Fabienne hangi adottságaira szabták, hogy a végeredmény előtt kalapot kell emelni. Még a koncert aranymetszésébe rakott dobszóló is teljesen rendben volt. Pedig igencsak kritikusa vagyok az időhúzó dobpüfölgetéseknek, de Alain Ackermann olyan sokszínű ütemváltásokkal és komplex ritmusképletekkel szórakoztatott minket, hogy egyáltalán nem bántam. 
 
 
Nehéz lenne az eddigieken felül egyetlen számot kiemelni a setlistből, mert az egész úgy volt tökéletes, ahogy volt. Kaptunk egy picit innen és onnan is: ha nem vesszük figyelembe a kötelező Inis Monát, akkor is visszamentünk két szám erejéig a 2010-es Everything Remains as It Never Was lemezig a Quoth the Raven és a Thousandfold számokkal. A setlistet amúgy az új éra dalai uralták: a dobszólóval együtt számolt 18 tételnek több, mint a fele származott a 2017 utáni lemezekről. 
 
 
Hogy mekkora volt a hangulat, jól mutatja már a nyitószámtól, az Ategnatostól gyakorlatilag végig pörgő, népes pogó, amiben láttam olyan arcokat is, akik amúgy nem szoktak csatlakozni a duhajkodáshoz. 
 
Úgyhogy azt kell mondjam, rosszul szóló és hamiskás Infected Rain ide, ennél több műsoridőt érdemlő Lacuna Coil oda, idén a Mikulás zsákjában így is lapult annyi jó, hogy arra még évek múlva is jó érzéssel gondolhassunk vissza.
 
Az Eluveitie setlistje:
 
01. Ategnatos
02. King
03. The Call of the Mountains
04. Deathwalker
05. Quoth the Raven
06. The Slumber
07. Worship
08. Artio
09. Epona
10. A Rose for Epona
11. Ambiramus
12. Dobszóló
13. Havoc
14. Thousandfold
15. Breathe
16. Helvetios
 
Ráadás:
 
17. Rebirth
18. Inis Mona
 
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Barba Negra