A pub rock a rockzenének egy, az 1970-es években Angliában kialakult válfaja. A pub rock tulajdonképpen a gyökerekhez való visszatérést volt hivatott szimbolizálni, szembeállva a progresszív- és glam rock stílusokkal. Bár a műfaj rövid életűnek bizonyult, fennállása alatt jellemzője volt, hogy sosem lehetett hatalmas terekben, tömegek előtt fellépni, ezáltal visszahozták a rockzenét eredeti lelőhelyére, a pubokba. A műfajt a brit punk rock mozgalom katalizátoraként is emlegetik.

Jellemzők

A pub rock szándékosan csúnya, mocskos és post-glam hangzású volt. A zenészek megjelenését tartán- és farmeringek, rongyos farmernadrágok és lecsüngő haj jellemezték. A műfaj vezéregyéniségének számító Dr. Feelgood a frontemberük elhasználódott, piszkosfehér zakójáról híresült el. A zenekarok baljósan és fenyegetően néztek ki, „mintha csak a Sweeney Toddból léptek volna elő”.

A pub rock képviselői megvetették a felvágós zenélés minden formáját. A mozgalom vezetői, mint a Dr. Feelgood, a Kilburn & The High Roads és a Ducks Delux kizárólag egyszerű „vissza a monóhoz” jellegű R&B-t játszottak, a fehérbőrű brit együttesek, pl. a Rolling Stones és a Yadbirds mintájára. Torz gitárszólamok és visító vokál volt az általános eljárás. A kisebb formációk funky soult játszottak (Kokomo, Clancy, Cado Belle), esetleg country rockot (Kursaal Flyers, Chilli Willi and the Red Hot Peppers).

A pub rock korszak elsősorban élőben aratott sikereket. A ’72-től ’75-ig terjedő fénykorban mindössze egy top húszas kislemez létezett (Ace: ’How Long?’), és az összes együttes egybevéve sem adott el többet kb. 150.000 albumnál. A legtöbb zenekarnál az volt a baj, hogy képtelenek voltak a kocsmabeli előadásaikat átültetni a stúdióba, s így nem igazán hozták a formájukat. A műfaj legfontosabb eleme, ahogyan a neve is hirdeti, a pub. Miután síkra szálltak a kisebb közönségek meghódításáért, a stílus képviselői felrázták a helyi klubok életét, ami azóta lankadt, hogy a ’60-as évek együttesei már csak a nagy színháztermekre és csarnokokra tartották magukat érdemesnek. Így a később kialakult zenekaroknak szabad volt a pálya a kisebb helyeken; még kiadót sem kellett szerezniük ahhoz, hogy nevet csináljanak maguknak.

A pub rock leginkább Londonra és környékére korlátozódott, de a vidéki Essexben is fel-feltűntek.

Történet

A stílus előfutára az amerikai country-rock együttes, az Eggs over Easy volt, mikor 1971-ben sikerült megtörniük a Kentish Town-ban található Tally Ho pub kizárólag jazz zenét engedélyező politikáját. Fellépésük annyira ütősnek bizonyult, hogy megihlették a helyi zenészeket, köztük pl. Nick Lowe-t is. A szólistákat hamarosan londoni zenekarok követték: Bees Make Honey, Max Merritt and the Meteors, Ducks Deluxe, The Amber Squad és Brinsley Schwarz, akik ez idáig a nagy csarnokbeli fellépések divatjának áldozatai voltak.

A fellépések helyei a nagyobb viktoriánus pubok voltak – „a Regents Parktól északra”, ahogy ők mondták, rengeteg megfelelő klub és kocsma állt rendelkezésükre. Az egyik legemlítésreméltóbb hely a Hope and Anchor pub volt, Islington városrész Upper Streetjén, ami a mai napig nyitva áll az együttesek számára.

A Tally Ho-t és a Hope and Anchort számos másik pub követte: Cock, a Brecknock, a Lord Nelson, the Greyhound, a Red Lion, a Rochester Castle, a Nashville, a Dingwalls, a Pegasus Music Hall (Green Lanes), a Dublin Castle (Camden Town), a Pied Bull (a The Angel-en belül), Bull and Gate (Kentish Town), a Kensington (Olympiához közel) és a George Robey (a Finsbury Parkban). Londonon kívüli fellépőhelyek között említhetjük a Dagenham Roundhouse-t, a Grand-et (Leigh-on-Sea) és az Admiral Jellicoe-t (Canvey Island). Ez az egymással is összeköttetésben álló pub-láncolat később a punk műfaj előre elkészített ugródeszkájaként szolgált.

1974-ben a pub rock számított a legnépszerűbb műfajnak egész Lodonban. Akkoriban úgy tűnt, hogy a város minden egyes nagyobb szórakozóhelyén élő zene szól, melyet tengernyi enni-innivalóval és néha sztriptízessel tettek még vonzóbb eseménnyé. A stílus legismertebb neve az essex-i származású R&B együttes, a Dr. Feelgood volt. 1975 őszéig hírnévben utolérték őket a The Stranglers, a Roogalator, az Eddie and the Hot Rods, a Kilburn and the High Roads, és a Joe Strummer's 101ers.

Az Egyesült Királyságbeli pub rockot pillanatok alatt elnyomta az új őrület, a punk kirobbanása. Pár előadónak, pl. Joe Strummernek, Ian Dury-nek és Elvis Costellónak sikerült gyors stílusváltással életben maradnia, például úgy, hogy lecserélték ruhatárukat. Az elnyomott stílus legvitézebb képviselőinek még egy ideig sikerült kierőltetnie pár top 40-es számot, de az ő idejük visszavonhatatlanul lecsengett. Voltak olyan pubok is, akik kifejezetten mint punk fellépőhely maradtak fent (főleg a Nashville és a The Hope & Anchor), megint másokat kezdeti hírnevük ellenére egyszerűen bezártak vagy lebontottak (George Robey, Pied Bull).

Az örökség

Lehet, hogy a pub rockot megölte a punk, de el kell ismerni, hogy nélküle meg sem született volna a brit punk.

A műfaj határainak meghatározása sokáig elég homályos volt. Volt idő, hogy a Hot Rods és a Sex Pistols a „street rock” rivális királyai voltak. A Pistols eredetileg felvezető bandaként létezett: gyakran lépett fel a Nashville-ben a Blockheads vagy akár a 101ers előtt. Bemelegítő zenekarként a nagy áttörést pont az Eddie and the Hot Rods koncertjén érték el, 1976 februárjában, a The Marquee-ben. A Dr. Feelgood New Yorkban a Ramonesszel együtt játszott. Maga a „punk” elnevezés a Top of the Pops nevű tévéműsorban tűnt fel először, a Hot Rod tagok pólóján. A Sniffin’ Glue rajongói magazin a Feelgood ’Stupidity’ című lemezéről azt mondta: „na, így kell rockot játszani”.

A megörökölt fellépőhelyeken kívül a punk a pub rock gitárhőseinek energiáját is átvette. A Dr. Feelgood tagjától, Wilko Johnsontól például az erőszakos, gonosz jellemet vették át. Azóta a Feelgoodot a punk megkeresztelőjének is nevezték. Míg a korai punk korszakban a punk első vinil lemezei körül folyt a vita, egyes bajkeverő pub rock együttesek – látva, hogy a nép lemezre vett zenére éhezik – elkezdték kiadni a zenéjüket. A lázadás nem tartott sokáig. Punk zenészek, mint pl. John Lydon mélységesen lenézték a pub rock stílust, mondván: „a pub rock egy az egyben képviseli az élő zene összes hibáját”, mivel a stílus sosem tért át a stadionokban való koncertezésre. Lydon szerint öreg hiba volt, hogy a pub rock inkább le kívánta szűkíteni magát a helyi szórakozóhelyek exkluzív körére. Azonban úgy tűnik, hogy a pub rock alapokhoz visszatérő stílusa még mindig tartalmazott olyan bonyolult akkordokat, amik túlmutattak egyes punk gitárosok, pl. Steve Jones (Sex Pistols) kompetenciáján. „Ha olyan komplikált akkordokat játszanánk, olyan lenne a zenénk, mint a Dr. Feelgood-é, vagy valamelyik másik pub rock bandáé,” magyarázta Jones. Mire a punk uralmának első éve lejárt (1976), a punk nyilvánosan tagadta bárminemű kapcsolatát a pub rockkal. Volt pár együttes, pl. a The Stranglers, akiket ezért megköveztek, de ez egyáltalán nem érdekelte őket.

A sors iróniája, hogy ezek után pont a Stiff Records adta ki az első brit punk albumot, a The Damned-től a ’New Rose’-t; a Stiff Records-t ugyanis a Feelgood-os Lee Brilleaux-tól kapott 400 font összegű kölcsönből alapították. A kiadó első kliensei közé egyaránt tartoztak pub-rockerek és punk rockerek – a cég később erről lett híres.