Sok furcsa történetű rock együttes létezik, de a Diamond Head múltja egyértelműen a legfurcsábbak közé tartozik. A banda a brit heavy metal újhullámából kiemelkedő egyik legnagyobb tehetségnek számított, és bár ezt az ígéretességet nem sikerült korán kamatoztatniuk, az örökségük a mai napig a műfaj legbefolyásosabbjai közé sorolható. A Soundsmetál-szekciójának szerkesztője, Geoff Barton szerint (ő volt az, aki először alkotta meg a N.W.O.B.H.M. kifejezést) „Egyetlen Diamond Head dalban több jó zenei aláfestést találsz, mint az első négy Black Sabbath albumban”; az Iron Maiden frontembere, Steve Harris szerint pedig „sokáig úgy tűnt, hogy a Diamond Head lesz az új Led Zeppelin.” Ilyen remek dícséreteket söpörhetett be az együttes szerény, önállóan felvett debütáló albuma, ami teljes joggal lehetett volna a legendás karrier felé vezető úton tett első nagy lépés. Ez azonban nem így történt…íme történet, hogy miért.
A Diamond Head-et 1976-ban az angliai Stourbridge-ben alakította meg két iskolatárs, Brian Tatler (gitár) és Duncan Scott (dob). Hamarosan megszerezték Sean Harrist énekesnek, pár hónappal később pedig Colin Kimberly basszusgitáron csatlakozott az együtteshez. A frissen létrejött banda srácai - melynek tagjai még épp hogy csak befejezték az iskolát - erősen ellenezték az ötletet, hogy a szórakozóhelyek háttérzenészeinek a sorát bővítsék. Ezzel párhuzamosan meg kellett küzdeniük a punk rock fénykorával; így rengeteg elzárt, végtelennek tűnő próbán és dalszövegíró szeánszon kellett kialakítaniuk a saját stílusukat. Három év elteltével még mindig nem sikerült a lemezkiadók figyelmét magukra vonni, a Közép-Angliában tett alkalmankénti fellépések ellenére sem.
A csapat úgy döntött, hogy saját kezükbe veszik az irányítást: kiadtak két saját pénzből finanszírozott kislemezt, a ’Shoot out the Lights’ és a ’Sweet and Innocent’ címűeket. Ezt hamarosan egy saját maguk által szponzorált nagylemez követte, amit 1980 februárja és áprilisa között vettek fel, és amit a saját kiadójuk, a Happy FaceRecords-szön keresztül postai rendelés útján is elérhetővé tettek. Az albumot - talán naiv tapasztalatlanságból, vagy túlgondolkodott művésziességből – egy szimpla, feltűnően üres fehér borítóba csomagolták; még a dalok címeit sem tüntették fel rajta. Mikor a névtelen lemezt elküldték a brit zenei sajtónak (később már csak ’Fehér Album’-nak hívták, vagy ’Lightning to the Nations’-nek az első szám után), egy példány eljutott a Sounds szerkesztőjének, Bartonnak a kezébe is. Bartont megdöbbentette az album tartalma, és rögtön felkérte az együttest egy interjúra a tiszteletre méltó Music Weekly-ben. A lemezt hamarosan tagadhatatlan mestermunkaként harangozta be a zenei élet színe-java, s az anyag kisvártatva legendává vált, mint a brit heavy metal újhullámának egyik legtermékenyebb dokumentuma. És valóban, Tatler tornyosuló power-akkordjai és Harris lágy, te testes hangja között a Diamond Head rátalált a tökéletes szintézisre: az együttes zenéje valahol az istentelen Sabbath-szerű aláfestések és a Zeppelin legendás muzikalitása között helyezkedett el.
A lemezüket fogadó kitörő lelkesedés hatására a Diamond Head rögtön leszerződött az MCA-vel, kiadta a ’Four Cuts’ nevű kislemezt, aztán könyörtelen turnémennyiséget vállalt magára, amiben a híres, 1982-es Reading Festival-beli fellépés is benne foglaltatott. Az álom azonban kezdett szertefoszlani, amint visszatértek a stúdióba a következő album munkálataihoz. Az MCA és a producer Mike Hedges folyamatos kotnyeleskedése és az együttes hajlandósága miatt a ’Borrowed Time’ csak egy csalódást keltő, silány visszhangja lett az első album zsenialitásának (és az, hogy Sean Harris édeasanyja megpróbálta a csapat menedzseri teendőit ellátni, egy cseppet sem javított a helyzeten).
Ami a Diamond Head tagjait illeti, akármilyen szuperül is ment nekik a komplex heavy metal himnuszok kitalálása, Tatler és Harris képtelennek – és tudat alatt hajthatatlannak – bizonyultak, mikor rádió-barát dalokat kellett volna írniuk. Ehelyett kissé átírták és újra felvették az olyan nagy sikerű dalaikat, mint az ’Am I Evil?’ és a ’Lightning to the Nations’, de az eredeti zenéhez képest az új feldolgozások mind elhalványultak. Bár az album a nagyon tiszteletre méltó 24. helyen kezdte meg toplistás pályafutását, a ’Borrowed Time’ hamar beváltotta a címben szereplő jóslatot és kikopott a köztudatból. Mikor a kezdeti izgalom csalódottságba csapott át és a nyomás nőni kezdett rajtuk, az együttes megkezdte a harmadik album munkálatait.
Az 1983-as, egyenetlen színvonalú ’Canterbury’ című album készítése azonban derékba tört, mikor a ritmus szekció, azaz Kimberley és Scott egyszerre lettek kirúgva, vagy léptek ki a bandából. Ezzel az újabb nyilvános bukással a következő lemez esélyei még inkább leromlottak, nem beszélve arról a súlyos problémáról, hogy 20.000 példányt hibásan gyártottak le az új albumból. Az, hogy az év hatalmas sikerében, a Castle Donington Monsters of Rock Fesztiválban ők is részt vehettek, vajmi kevés vigasz volt; így a viharvert Tatler, aki már az ideg összeroppanás szélén állt, végül feloszlatta az együttest. A Diamond Head hamarosan megszűnt létezni.
Azonban itt kezd érdekessé válni a történet, hiszen az együttes egykori rajongói között volt egy dán nemzetiségű, dobos fiatalember, akit úgy hívtak, hogy Lars Ulrich. Ulrich-ot annyira mélyen megérintette a Diamond Head korai zenéje, hogy a mintájukra elkezdte megszervezni a saját együttesét – belőlük lett a jövő metal istensége, a Metallica. A Metallica tagjai nem csak hogy a Diamond Headtől merítették az ihletet az első dalaikhoz, de ’84-ben még az ’Am I Evil?’-t is újra feldolgozták, és rátették a saját ’Creeping Death’ című albumukra. A gesztust ’87-ben megismételték a ’Helpless’-szel is. A váratlanul rájuk irányuló figyelem lassan elkezdte visszahozni a Diamond Head-et a rajongók körébe.
Mikor Tatler és Ulrich befejezték a válogatásalbum, az év végén kiadott ’Behold the Beginning’ munkálatait, a mit sem sejtő amerikai közönség először találkozhatott a Diamond Head zenéjével.Tatler azonban sokáig vonakodott megkísérelni a visszatérést, így csak 1993-ban jött össze újra Harrisszel, a basszusgitáros Pete Vuckoviccsal és a dobos Karl Wilcox-szal egy pár klub-fellépés erejéig, amit Dead Reckoning álnéven rendeztek. A teljeskörű újraegyesülést egy új album, a ’Death & Progress’ pecsételte meg, ami annak ellenére sem váltott ki különösebb érdeklődést a közönségből, hogy olyan vendég-előadók és dalszerzők kaptak helyet rajta, mint a Black Sabbath-ből ismert Tony Iommi és a Megadeth tagja, Dave Mustaine. Pár nagy hírveréssel beharangozott nagy-britanniai koncertet követően a Diamond Head ismét feloszlott, de csak miután megjelent az ’Evil Live’ című albumuk, amit furcsa módon pont azon a Milton Keyes-i koncerten vettek fel, ahol a Metallica előzenekara voltak.
Az ezt követő években pár kifordított, silány válogatáslemez került a piacra, míg 2001-ben a rajongók végre megkaphatták a debütáló lemez teljesen helyreállított, tiszta változatát a Sanctuary és a Castle kiadók jóvoltából. A két cég igyekezete, hogy újra talpra állítsa a rég letűnt klasszikusokat, a Diamond Head újabb egyesüléshez vezetett, mely során az együttes először lépett fel amerikai földön, a 2002. Április 5.-ei New Jersey Metal Fest-en.
