Bejelentkezés

x
Search & Filters

Porcupine Tree

További képek

Biográfia: 

Hihetetlenül nehéz leírást adni erről az angol együttesről, hiszen zenéjük igazából egyik zenei stílus keretei közé sem passzírozható be. Nevezhetnénk talán progresszív rocknak, hipnotikus ritmusokkal, űrbéli szintibetétekkel, sikamlós gitárszólókkal és sejtelmes, gyakran őrjítő hangeffekttel. A legtalálóbb jellemzés talán a Signify c. albumuk borítóján olvasható: "A Porcupine Tree azért jött létre, hogy felülemelkedjen a zenei irányzatok korlátain, és - egyesítvén számtalan érzelmes, rockos és avantgárd stílus elemeit - olyan zenei kompozíciót hozzon létre, mely egyszerre mentálisan frissítő és ellenállhatatlanul csábító."

A zenekart Steven Wilson (1967-) hozta létre 1987-ben, hogy megteremtse saját pszichedelikus, progresszív hangzásvilágát. Gitáron és billentyűn játszott, és ekkoriban már elég sokan ismerték a nevét underground néhány korábbi zenekarból, mint az Altamont vagy a Karma, akikkel ki is adott néhány rehearsal kazettát (amelyek ma a rajongói gyűjtemények legféltettebb darabjainak számítanak, hiszen a későbbi PT számok némelyike már ezeken is felismerhető).

Kezdetek (1987-1990)

De igazán profivá '87-ben vált; ebben az évben két bandát is alapított: az első egy sajátos art-rock trió volt, Tim Bowness énekessel és Bewn Coleman hegedűssel, őket ma No-Man néven ismerhetjük.

A másik banda eleinte csak poénnak lett szánva, Steven egy barátjával, Malcolm Stocks-szal összedobott egy kitalált történetet, egy soha nem is létezett '70-es évekbeli zenekarról, annak legendás sikereiről, és soha nem is létezett tagjairól, egy abszurd diszkográfiával, és egy abszurd névvel... ez volt a Porcupine Tree (magyarra fordítva: "tarajos sül fa"). A történet mellé Steven csinált néhány órányi zenét is. Ez csak puszta időelütés céljából történt, de aztán 89-ban végül mégis felkerült néhány szám egy "Tarqui's Seaweed Farm" című válogatás kazettára, amit szétküldtek néhány embernek. És egy példány eljutott Richard Allenhez és Ivor Truemanhez, akik valami underground magazinnál dolgoztak akkortájt, de éppen arról szövögettek terveket, hogy alakítanak egy saját lemezkiadót.. Úgyhogy rendkívül taktikusan a magazinban visszafogott rokonszenvvel nyilatkoztak a Porcupine Treeről, miközben "felírták a nevét"...

The Delirium Years (1991-1997)

Ezalatt persze javában ment a világátverés: Steven nagyban terjesztette a "Tarquin's Seaweed Farm"-ot, majd az utána elkészült "The Nostalgia Factory"-t, persze mindkettőt teljes boritóval, ami részletes ismertetőt adott a soha nem létezett Porcupine Tree "hiteles történetéről.." Az időközben a Delerium néven összegründolt lemeztársaság pedig nemsokára újra kiadta a fent említett két első kazit, valamint felvette a "Linton Samuel Dawson" címû számot az első saját compilation discjére (ez meg ilyen válogatást jelent). Steven pedig aláírt a kiadóhoz, és az eddigi legjobb dalok összegyűjtésével elkészített egy dupla albumot, ami a "On the Sunday of Life.." címet kapta, és 1992-ben jelent meg egy 100 darabos szériában. Azóta persze újra kiadták, CD formában is.(A többi korai szám végül a "Yellow Hedgegrow Dreamscape" címû albumra került rá.).

Ezalatt Steven másik bandája, a No-Man szerzõdött a One Little Indian kiadóhoz (többek között Björk kiadója), és nagy sikerű lemezeket sikerült összehozni. Ez volt az a pont, amikor Steven végleg felhagyhatott korábbi munkahelyi dolgaival, és immár csak a zenének szentelhette idejét, és így persze több ideje jutott a "side-project"-ként futó (ezt se fordítom le.:P) Porcupine-ra is. A következő kiadványon Steven nosztalgikus kitekintést tett kedvenc hatvanas-hetvenes évekbeli zenéinek világába: ez volt a "Voyage 34" egy jó harmincperces darab. Maxiként jelent meg, bár eredetileg tervben volt, hogy felkerül a legújabb albumra is, de ez végül nem jött össze; mindenesetre az "Up the Downstair" így is az 1993-as év egyik legjobb pszichedelikus albuma volt, és ez volt az elsõ olyan korong, amelyen már Richard Barbieri és Colin Edwin későbbi tagok játékát is hallhattuk.

Ezután már komolyan elgondolkodtak egy élő fellépés lehetőségén (igény volt rá, az biztos), és ez végül 1993 decemberében meg is történt; ekkor már teljes felállással játszottak: csatlakozott Colin Edwin (basszer), Chris Maitland (dob) és Richard Barbieri (bill), akik mindhárman Steven régi zenész-ismerősei voltak., a fellépések anyaga pedig később kiadásra is került, "Spiral Circus" néven (1996).

A következő albumig aztán egészen 1995-ig kellett várni, de időközben megjelent egy másik nagyhírűvé vált maxi, a "Stars Die / Moonloop". Az album maga a "The Sky Moves Sideways2 címet kapta, és egy kicsit hibrid darab volt: egy része még azelőtt került rögzítésre, hogy a banda összeállt volna teljes, fent ismertetett valójában. Az album jó részét egyetlen 35 perces track tölti ki, amit eredetileg Steven egy teljes albumnyi dalnak tervezett..! Az volt az első olyan kiadvány, ami már az Újvilágban is megjelent, és ekkor volt az első komolyabb turné is, melynek során Anglia. mellett Hollandiába és Görögországba is eljutottak.

A következő album már teljes mértékben "csapatmunka" volt, vagyis minden zenész egyformán részt vett benne. A beharangozó maxi "Waiting", az album maga pedig "Signify" néven jelent meg, 1996-ban. Újabb hatalmas siker, újabb Európa-turné. 1997-ben ennek apropóján ki is adták egy római megakoncertjük anyagát, "Coma Divine" címen. Ez volt az utolsó darab, ami a Delerium Recordsnál jelent meg: új, nagyobb kvalitású istálló után néztek.

Stupid Dreams, Lightbulb V (1998-2001)

Az 1998-as év a következő album munkálataival telt el: ezúttal egy jóval ének-központúbb darabot terveztek, amelyről három EP is megjelent: a "Piano Lessons", a "Stranger By the Minute" és a "Pure Narcotic", végül az album 1999-ben: "Stupid Dream" Egy egészen pontosan hatvan perces, hihetetlen mestermű. A régi rajongók ugyan kicsit elbizonytalanodtak hallgatása során, de mindenképpen korszakalkotó darab volt.

A fiúk nem lassítottak, úgyhogy 2000 májusára el is készült a következő, Lightbulb Sun című album, melyen Dave Gregory is közreműködött már, ami persze mennyivel jobb lett, mint az előző, tény hogy egy újabb jól sikerült, fesztiválokkal meg Dream Theaterrel megtűzdelt turné követte, amely áthúzódott 2001-re is, és végül egy amerikai körrel zárult. Ekkora dőlt el a kiadói hercehurca is véglegesen: a Porcupine Tree végül a Lava-Atlantic Recordsnál landolt.

2001-től napjainkig

2002 meghozta az első line-up változást: Chris Maitland 8 év után távozott, az új dobos Gavin Harrison lett. A millennium utáni években már ezen a zenekaron is megfigyelhető volt a pénzcsináló effektus néhány klasszikus tünete: elkezdték újra kiadni a régi dalokat, mindenféle special edition-ök meg meg különleges extra trackek meg dupla CD-ék, aztán 2002 márciusában összehoztak egy "Stars Die - the Delerium Years 1991-97" című összefoglaló válogatást a Delerium kiadónál eltöltött évekrõl. Közben persze hevesen dolgoztak az új anyagon is, vérprofi stábbal, vérprofi felszereléssel stb. Ez Európában végül 2003-ban jelent meg (az USAban már 2002 szeptemberében...:( ), "In Absentia" néven. Nagyon jó darab, csak az ember egy kicsit megundorodik attól a vérpofi marketing-stratégiától, amivel körüllihegik, dehát ez van, ha valaki undergroundból hirtelen a worldwide jelzőnek akar megfelelni. Tudjátok az a baj, hogy manapság divat undergroundból worldwide-ot csinálni, ami szerintem elég feszítő ellentmondás, de hát.. anyjukat. Tegyük hozzá, Stevenék ezt jól tudják, és nem hülyék: létrehoztak egy saját kiadót is (asszem Transmission néven) és ezen keresztül is terveznek kiadásokat. Az "In Absentia" albumot világszerte koncertekkel népszerűsítették, melyek némelyikén fellépett például a Steven által producerként támogatott svéd Opeth is 2004-re újabb albumot, és persze a manapság már elmaradhatatlan DVD-t tervezik.

Legújabb munkáik, már a progresszív metál stílusába sorolandók.

2007-es albumuk, a Fear of a Blank Planet már széles körű elismertséget hozott az együttesnek.

2009-ben jelent meg a The Incident című albumuk.

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
Steven Wilson
ének
gitár
zongora
bendzsó
sampler
Richard Barbieri
billentyűsök
szintetizátor
zongora
Colin Edwin
basszusgitár
Gavin Harrison
dob
ütőhangszerek