Bejelentkezés

x
Search & Filters

U.D.O.

Megalakulás dátuma/Aktív évek: 
1987

További képek

Biográfia: 

Udo Dirkschneider miután 1987-ben kivált az Accept-ből, U.D.O. néven megalapította saját zenekarát.

Az UDO-i rohamok első etapja 1988-ban jelent meg, nem titkolt szándékkal, hogy az énekes ott folytassa, ahol a Russian Roulette-nél abbahagyta. A recepten nem is változtatott, az Accept fanok pedig megkönnyebbülve lélegezhettek fel: ezután is meglesz a mindennapi germán metál adag. Az agresszív riffek - melyek azért jelezték, hogy eltelt jó pár év az orosz rulett óta, - gőzmozdonyként dohogva járták be a siker állomásait, egyre több metálfan utazót ültetve be az UDO expressbe. Nem hiába nevezték őket a kontinentális Judas Priest-nek: ezt a dühös riffelésbe oltott rock’n’rollt akkoriban ez a két csapat művelte a legnívósabban. Az olyan speed bombák, mint a We Want It Loud, vagy a Coming Home tuti koncertfavoritok lettek, a Run For Cover pedig bizonyította, hogy a Manowar kitől is lophatta a díszmenet- menettempójú csatadalait. Az igazi nagy sláger azonban az albumról a gyermekkórussal megtámogatott They Want War, melyhez fogható slágert utoljára a Metal Heart-ra sikerült írniuk.

Érdekessége , hogy valamilyen oknál fogva nem ismerték fel, milyen kincsesbányába csöppentek, így 1989-re, a második albumra csak Dieth maradt , az új összeállításban pedig Andy Susemihl gitározott, Thomas Smuszynski bőgőzött és Stefan Schwarzmann dobolt.

A Mean Mashine ismét nagyot szólt, jóllehet némiképp visszaidézte a Metal Heart modernebb világát, megalkotva az UDO motoros himnuszt, a Break the rules-t. Az első album szigora némileg enyhült, és UDO mester a szokásosnál több dallamot csöpögtetett a hallgatóság fülébe, a megközelítés némileg populárisabbá vált, a lemez címadó dala kissé a már említett Metal Heart-ra hajaz.

A következő albumon ezt az utat folytatták tovább, némi hazai segítséggel, a Faceless World producere ugyanis a volt Accept dobos, Stefan Kauffman volt. Talán ezért, talán a példányszámok kedvéért UDO némi kompromisszumra is hajlandó lett, itt jelent meg először a szintetizátor, némileg szellősebb, rockosabb jelleget adva az eddig tömény UDO bombáknak. Mondhatjuk, hogy megszületett a legdallamosabb UDO album, ám senki se gondoljon szirupos könnyeresztőkre: a dalok alapja ugyanolyan kemény maradt, mint az előd-anyagoknál, pusztán UDO kapitány kissé mélyebbre nyúlt a dallam kincsesládájába. Az, hogy mennyire jól sikerült ez a lemez, jelzi az is, hogy egy Holy környéki interjúban maga UDO is a kedvenc szólóalbumának vallotta és persze jelezték ezt az eladási statisztikák is, a Faceless World a mai napig a legnagyobb példányszámban eladott UDO album.

A csapat azonban nem pihent a babérjain, 1991-ben menetrendszerűen berobogott az újabb UDO powermachine,mely csattanós válasz volt azoknak, kik kommercianizálódással vádolták a németeket. A szokatlanul agresszív riffek szinte thrash-be hajlóan rombolták szét a dobhártyák membránfalát. A Metal Eater és a Burning Heat máig a legkeményebb UDO dalok közé tartoznak, a lemez címadó szerzeményéről nem is beszélve és hát ilyen számcímekkel, mint Kick in the Face nehezen lehetett rádiós sikereket elérni már akkoriban is.

Ekkor következett be az, amit a heavy metal közönsége az UDO sikerek ellenére is annyira várt, az Accept reunion., ami később ötletet adott olyan csapatoknak is eme huszárvágásra, mint a Judas Priest, és az Iron Maiden. A három így kiadott Accept album azonban inkább nevezhető egyfajta project terméknek, mint a régi lemezek folytatásának. Az Accept végülis 1996 júniusában, egy tokiói koncerttel lelépett a trónról, hogy átadja helyét az utódállamok képviselőinek.

Az újabb Udo hadjáratra természetesen kicsit gyúrni kellett, a kondigépet ezúttal egy Judas Priest tribute album jelentette a Metal Gods nevezetű gyakorlattal. Nem hiába sikerült jól az izomtorna, a comeback UDO albumon szereplő számokat mintha eme Judas klasszikus ihlette volna. A tempó egy jól sikerült blowjob sebességére lassult, ám az orgazmus annál nagyobb lett! A középtempós, menetelős számok, az énekelhető refrének mellett ezernyi riffel árasztották el a grunge zene miatt riffhiányos megbetegedésben szenvedő metalfanokat, előrevetítve a heavy metal aranykorának resurrection-be oltott megjelenését. Az olyan számok, mint a gőzgépként dohogó Independence Day, a slágerszagú Two Faced Woman, a Manowar csatadal Devil’s Dice, vagy az ostorsuhogtatás-effekttel ellátott agymasszírozó Braindead Hero az akkori trendeknek szembeszegülve emelték magasra a heavy metal zászlaját. A lemezt az UDO (ének), Kaufmann (gitár), Graf (gitár), Wienhold (basszusgitár), Schwarzmann (dob) felállás rögzítette, s ha lett volna kis igazság a Földön, akkor ez az album fújta volna meg a csatakürtöt a Hammerfall helyett a heavy metal tetszhalott harcosainak.

A kritika egyöntetűen jól fogadta az albumot. A folytatás nem is váratott magára sokáig, 1998-ban a No Limits ott folytatta, ahol a Solid abbahagyta. Az album érdekességeként egy régebbi nagy klasszikus, az I’m Rebel is megtalálható a lemezen, némileg korszerűsített formában.

Az ezt követő 1999-es Holy irányvonala maradt a már kijelölt úton, jóllehet némileg dallamosabb számok íródtak. Persze itt is megtalálhatjuk a szokásos UDO repesztéseket -Thunder in the Tower- ,ám a lemez egyik csúcspontja és meglepetése az Udo életműtől abszolút elütő lemezzáró szám, a Cut Me Out, ez a cigány folklórba oltott roadmovie jellegű dal.
Közben a No Limits turné második részében Graf egészségügyi problémái miatt otthagyta a csapatot, helyét a svájci Gotthard gitárosa, Igor Gianola foglalta el és nem sokkal később Schwarzmann is elhagyta a bandát. Szerencsére a tagcserék nem bénították meg a német gőzhengert, az új dobos Lorenzo Milani lett.

A Holy sikere után egy kis pihenő következett, melyet 2001-ben szakított meg egy élő album, mégpedig Oroszországból., Live From Russia címmel. A dupla album igazán széleskörűen csemegéz UDO terjedelmes életművéből, és végre kissé normálisabb hangzásban is meghallgathatóak az első szólóalbumok mai füllel már gyengécske sound-ú dalai.

2002-ben jelenik meg a Mean and Mashine, némileg modernebb megszólalással, mint elődjei. A nyitószám gépies, monoton riffelése talán azt sejteti, hogy a mester át-átkukkantgatott a germán ipar metáltermékének a Rammstein-nek a műveire is, és végre megvalósult minden német metál szerelmespár vágyálma, duett a metál koronázatlan - és érdekességképpen hasonló pályát befutó- királynőjével, a szőke teutonnal, Doro-val.

Egy év múlva- a kor szavának engedve- kijön az első UDO DVD, és egy válogatásalbum, mindkettő Nailed To Metal címmel. A rajongók nagy örömmel fogadták mindkét kiadványt, melyek jól előkészítették a terepet a 2004-es soralbumnak, a Thunderball-nak. Itt ismét fültanui lehetünk a pánszláv elméletek metálszívet dobogtató erejének, hiszen a Trainride In Russia ( Poezd Po Rossii) c. dal egy igazi orosz-piás csujjogatós: Finntroll oroszba és heavy metalba ágyazva!. Az album nagy slágere a klipnóta, a headbangelős Arbiter, mely hetekig vezette a metál slágerlistákat Németországban.

Ezzel aztán elérkeztünk a közelmúlthoz, vagyis a 2005-ös Mission N°X-hez. A lemezt a 24/7 című single vezette fel, két olyan dallal, mely aztán a Mission-ön nem szerepelt.
2007-ben a Mastercutor albummal tért vissza, amely anyagilag a legsikeresebb albumnak mondható szólókarrierje során. A lemezt a zenekritikusok és metal rajongók is egyaránt magas pontszámmal jutalmazták.

2008-ban jelent meg a Mastercutor Alive című koncert Cd, illetve DVD-je.
Tizenkettedik stúdióalbuma, a Detonator 2009 augusztus 21-én került a boltokba, amit a 2011 május 20-án piacra dobott Rev-Raptor album követett.
 

Jelenlegi felállás: 

NévHangszer
Udo Dirkschneider
ének
Andrey Smirnov
gitár
Igor Gianola
gitár
Fitty Wienhold
basszusgitár
Francesco Jovino
dob