Imádom az Iron Maident, az életművük egyszerűen csodálatos, de még csúnyán elfogultan is azt kell mondjam, az utolsó néhány lemezük dagályos és ebből fakadóan unalmas. Úgyhogy a 2015-ös dupla CD-ről szóló hírek éppenséggel nem villanyoznak fel, sőt... A kreativitást epikussággal ellensúlyozni kívánó újkori diszkográfia mondhatni hidegen hagy, még jó, hogy legalább egy tucatnyi fiatal banda ápolja lendületesebb hozzáállással az örökségüket. Kevesebb eufemizmussal: durván nyúlja a munkásságukat.

Nincs is ezzel baj, amíg olyan hitelesen teszik azt, mint mondjuk az Enforcer és a White Wizzard (még ha megcsömörlött kritikusunk, Túrisas le is húzta ezeket rendesen), vagy éppenséggel az ezen recenzió tárgyát összelopkodó, izé, összemuzsikáló társaság. Bár ha egyetlen hatást (nevet) kellene megneveznem, inkább Kai Hansen lenne az: ő már a Helloweennel újraértelmezte a NWOBHM örökséget, épp csak annyira, hogy egy új stílust teremtett, és a Gamma Ray-jel is folytatja az újrahasznosítást – ti. a mai napig szemérmetlenül kölcsönöz Judas és Maiden riffeket, témákat, összességében mégis inkább tartjuk európai power metalnak őket, mintsem egy megfáradt retro vagy true bandának.

Merthogy itt is ez a helyzet. Retrónak retro, a hangzás is, az ének is, a gitártémákról már nem is szólva. True-nak is true, elég csak megnézni a borítót vagy a zenekari fotókat. De mégiscsak eltelt harminc év, és ez azért nyomot hagy. A felfogásba, a játékmódba ilyeténképpen belekeveredik a modernebb, poweresebb megközelítés. Akárcsak a Gamma Ray (és még több tucatnyi banda) esetén.

De nem is ez a lényeg, hanem a viszonylag erős dalok. Hiába, hogy mindent hallottunk már számtalanszor, a jól elővezetett fordulatok, a hitelesség és a fiatalos lelkesedés képes újra meg újra eladni – nekem – ezt a zenét. A töltött káposztát is két pofára zabálom, ezredszerre is, ha jól van elkészítve. Ennyi, meg egy bambi. Ha netalán-tán a Maiden legalább ilyen erős számokkal pakolja tele az új albumát, majd mea culpázok. De erre kicsi az esély, valószínűleg többet fog pörögni nálam a svédek második szösszenete, mint az angolok tizenhatodik stúdió munkája. De ne legyen igazam!

Kotta

Forrás: Dionysos Rising