Úgy gondolom, a hazai éves koncertáradatra nem lehet panasz, bármilyen szemszögből is nézzük. Akár stílusilag vagy zeneileg a kisebb és a nagyobb bulikat górcső alá véve. A nagy év végi hajtásban és költekezésben sokszor azt se tudja az ember, hogy hány felé szakadjon pontosan – szerencsére mi tudtuk és Budapest felé vettük az irányt ezen a pénteki napon. Célunk a Fényes Adolf utcai Supersonic italelosztó komplexum volt, ismertebb nevén Vörös és Kék Yuk, mi pedig a kék fényt követtük. Három amerikai és egy brit nemzetiségű death/grind/thrash/metal banda turnézik most nálunk Európában, egyik állomás volt a Yukas koncert, úgy gondoltuk érdemes őket megnézni, hátha ad valamit meg ugyebár az élő zene varázsa semmivel sem pótolható. Max. még több élő zenével.

Viszonylag pontos kezdés, a nézőtér több mint fele teli, családias hangulat, át is villant az agyamon, hogy az utolsó két bandán, hogy a francba fogunk annyian elférni, de erről még később. Rövid intro és a california-i Fallujah elkezd aprítani a színpadon. Nem annyira hangosak, de brutális a sound, olyan mint egy acélköpeny, teljesen egyben van, van néhol effekt is a számok alatt, modern, fiatalos, friss. Precíz játék jellemzi őket, nincs benne hiba. Miközben állok ott és nézem, olyan bandák villannak be emlékként, mint az Origin, a The Red Chord vagy mondjuk a Dim Mak. Szerintem még pár év meg pár nagylemez és a legjobb bandák közt lesznek a technical death metal vonalon.

Míg behangol a következő banda, úgy döntünk, iszunk egy sört vagy kettőt, teljesen korrekt a kiszolgálás pedig egyre többen vannak, kint az előtérben is meg kint a dohányzóban. A brit nemzetiségű Malevolence bandán a sor. Átlagéletkor 24 év, hardcore kinézet, már szinte tipikusnak mondható, viszont a beállás ideje alatt gyakorlatilag megőszültem. Nem tudni, hogy a saját keverősükre tökölhetett ennyit vagy önhibájukon kívül történt valami a cuccal az átszerelés közt, de jobbnak láttam kimenni közel 20 perc várakozás után. 2 cigarettával később gitármorajlásra érzékeny fülem hatására bementem. Kezdett megtelni a Kék Yukas terem, a Malevolence viszonylag kellemesen zúz még a kiégető csúszás ellenére is.

Az énekes folyamatosan circle-pit-re biztatja az embereket, úgy ahogy egy ilyen koncerten kell. A hangzásuk korrekt, semmi extrát nem ad, viszont a hátralevő két banda elé remek hangulatot csinálnak.

Leginkább a Goatwhore érdekelt engem ezen a napon, ugyanis már vagy kétszer meghiúsult a bulijuk magyar honban, egyszer a Watain előtt vártuk őket hiába, másodszor pedig az Immolation előtt maradt el a fellépésük. Szerencsére, amikor a merchpultot csekkoltam, Ben Falgoust (Goatwhore és Soilent Green énekes) jelenléte megnyugtatott. Mire lefogták az első hangokat a gitáron Sammy Duet-ék (GW gitáros) megtelt a terem, majd elszabadult a pokol. Drága parfüm illata terjengett összemosódva a szinte már állandósult sült krumpli szaggal, a hőség pedig csak egyre fokozódott a hangulattal arányosan. A Goatwhore egy öreg motoros rutinjával ontotta magából az istentelen fekete fémmel itatott kőkemény thrash metal-ját, nem kevés sludge riffekkel megspékelve, amit egyenesen a Louisiana mocsárvidékről hozhattak a srácok magukkal. Valami van azon a vidéken a földben, nem hiába vannak ott olyan bandák, mint a DOWN, Eyehategod, Soilent Green vagy a Goatwhore. A hangzás teljesen rendben volt, megdörrent a cucc, rég hallottam ennyire mocskos riffeket, a lassú számoknál meg egyenesen fölbe döngölték Sammy-ék a hallgatóságot, de ezt tovább erősítette Ben színpadi munkája és teljesítménye is. Elég széles hangterjedelme van a csávónak (a Soilent Green-t érdemes csekkolni annak, aki nem ismeri) a thrash black metal-ba illő fröcsögés épp olyan lazán ment neki, mint durván hörögni a súlyosabb részeknél. Az old-school fanatikusok elismerten csettinthettek Sammy-ék koncertjére – ahogy én is – de én azért szeretném megköszönni nekik, hogy elhoztak egy darabot NOLA-ból. Respekt.

A Dying Fetus-t még Brutal Assault-on láttam először, sok évvel ezelőtt, két gitárral nyomultak és iszonyatos energia áradt belőlük. A Stop At Nothing volt az utolsó lemez tőlük, amit bármikor meghallgattam, benne volt az őserő. Az ezután következő anyagok már nem hatottak meg annyira, valahogy számomra kikopott belőlük a kraft, ennek ellenére mindig is figyelemmel kísértem a zenekart, mert úgy gondolom, stílusértéke van máig annak, amit csinálnak. A trió, Gallagher-Beasley-Williams felállásban színpadra lépő banda a lehető legkegyetlenebb módon adta elő komplex death grind dalait, sokan csak pislogtak, hogy mi történik, vagy éppen próbáltak mosh-olni az addigra fullosan megtelt teremben, vad hering módjára vagy éppen csak hajazva. Az egy szem paraszt ember ilyenkor csak azért imádkozik, hogy legyen egy Absolute Defiance féle zsigeri pusztítás, de be kellett érni az  olyan örökzöld nótákkal, mint a One Shot One Kill, Grotesque Impalement vagy mint a kellemes Pissing In The Mainstream. A set-jük szépen részekre volt bontva, a blokkok közt zavaró/nyugtató, intenzív, irritáló hangok áradtak a hangszórókból, tovább fokozva az eddigi amúgy sem gyenge hangulatot. Én nem tudom, honnan van ennyi energiájuk a tagoknak, de ha csak mondjuk a dobos Trey Williams játékát figyeljük meg pár számon keresztül, már az önmagában megsemmisítő. Az elméletileg a segglyukából éneklő Gallagher mindenféle görcsölés nélkül hozta a vaskos gitártémáiat, míg masszív basszer társa, Beasley, ügyesen kiegészítette a Dying Fetus hangzásképet, vokálisan is. A sound teljesen tiszta volt, kopogós-sulykolós, nem volt benne hiba, mondjuk egy nagyobb helyen biztos máshogy ütött volna arcon a Dying Fetus, de hát, na. Azért a hatás így is szépen átjött.

Ismét egy minőségi estével lett gazdagabb a death metal-ra éhes itthoni közönség és még csak vége sincs az évnek.

Lupus Canis