Bejelentkezés

x
Search & Filters

House Of Lords: Precious Metal (2014) lemezkritika

A történelmet nem lehet meghamisítani. Szóval tudjátok meg, minden egy csókkal kezdődött! Pontosabban a KISS 1973-as megalakulásával (cupp). Nem is a megalakulás volt a lényeg, hanem az 1974-es debütáló album nagy sikere. A Casablanca színeiben hajózó maszkos zenészek pillanatok alatt óriási népszerűségre tettek szert, a Mercury vezetői úgy döntöttek, hogy nekik is kell egy hasonló csapat. De legyen a megjelenés az ördögi Gene Simmons ellentéte. Így született meg a hófehér selymek közt vonagló Angel. Azonban 1981-ben megunták az örök második helyet és oszlásnak indultak. Így már nem voltak olyan szépek. Mármint a lehetőségek Gregg Giuffria billentyűs számára, aki egy ideig próbált az angyalok közt szerzett népszerűségéből megélni és saját nevét adta zenekarának, de két lemez után éppen a régi nagy rivális, Gene Simmons segítségét kérte, aki a név és az énekes megváltoztatását javasolta, így végül a House Of Lords keresztapja lett, valamint James Christian felfedezése is némiképp neki köszönhető (már megint cupp).

1987 és 1992 között virágzott a zenekar, kiadtak három nagylemezt (vagy írhatnám külön is, mert igazán nagy lemezek voltak a "House Of Lords", a "Sahara" és a "Demons Down"), de aztán jöttek a szokásos civakodások, és a sokat emlegetett hetedik év, amely házasságok millióiban volt vízválasztó, és a Lordok Háza feloszlott. Aztán 2000-ben új éra kezdődött. A régi arcok ugyan próbálkoztak négy évig, de kiderült, hogy ebben a közegben már nem tudnak megélni és a "The Power And The Myth" csúnyán megbukott. Giuffria érezve a bukás előszelét, már korábban lelépett és a billentyűk kezelését egy Derek Sherinian nevű problémamegoldó fickóra hagyta. Amikor azonban a problémák nem oldódtak meg, James Christian, aki időközben kineveztette magát zenekarvezetőnek, új választásokat írt ki, és a Lordok Háza megtelt új, fiatal tehetségekkel és a szép új világ ígéretével. Persze a régi rend hívei fanyalogtak és a Szaharába kívánták a zenekart, de amikor új albumukkal fejre állították az addigi világot ("World Upside Down"), új híveket szereztek (többek közt engem is), akik nem minden intézkedésükkel értettek ugyan egyet (a "Cartesian Dreams"-t például kifejezetten nem kedvelem), de hallgattak az új vezér hívó szavára ("Come To My Kingdom") és persze a nagy pénz ("Big Money") reménye is kecsegtető volt. Aztán megdöbbenve értesültünk a Lordok Házának kettészakadásáról. 2013-ban James Christian is szólóalbumot jelentetett meg, amelyről nem túl jó véleményemet korábban leírtam, zenésztársai pedig Maxx Explosion néven adtak ki lemezt, melynek kedvéért még billentyűzetet ragadni sem volt kedvem, hacsak úgy nem, hogy hozzávágjam a gyengécske teljesítményt kiköpő hangfalakhoz. Persze nem vagyok én barbár, hogy leöljem a hírhozót, így most teljes hangerőn pompázik a nemesfém ("Precious Metal"), ami kikerült a kezük alól.
 

 

Ami igaz, az igaz, Christian nagy alkimista. Újrahasznosított fémek tömkelegéből hozta létre ezt a nemesfémet. Hol Dream Evil ("Battle"), hol Def Leppard ("I'm Breaking Free"), néha Aerosmith ("Permission To Die"), a legfeltűnőbb a nem oly régi "Steelhammer" riff az U.D.O. lemezről a "Raw" című nótában. Az énekes zsenialitása azonban új anyaggá gyúrja össze ezeket az elhasznált fémeket. A "Battle" dallamvezetése nagy kedvencemet, a "Come To My Kingdom"-ot idézi, míg az "Enemy Mine" lírájában mintha a nemszeretem-Schenker-lemez, a "The Unforgiven" balladájának legemlékezetesebb sorai köszönnének rám ("Tower"), egészen más konstellációban, egy nagyon-szeretem dalban. Az "Action"-ben pedig egy Sambora ízű riffre tesznek rá egy Def Leppard-os vokált úgy, hogy a végeredmény emlékezetes legyen. Szerintem még a "Smoke On The Water" riffjébe is új életet tudna csempészni! (Nem mintha kellene.) És milyen meglepetésekre számíthatunk még? A címadó "Precious Metal" a várttal ellentétben egy lassú ágyba bolondító sláger, míg az "Epic", amelynél éppen erre számítanánk, egy lendületes zönge, az előző lemez "Once Twice"-ának játékosságával. Jimi Bell, aki játszott Geezer Butler zenekarában, az ex-Malmsteen énekes Michael Vescera és az ex-Metal Church torok David Wayne szólólemezén, de a House Of Lordsban teljesedett ki igazán, most is meghálálja a belé vetett bizalmat. Társszerzőként is helyt áll, miközben ízes szólói megfűszerezik a végeredményt. A végére kicsit elfáradt az anyag, összességében nem jött be annyira mint a "Come To My Kingdom" vagy a "Big Money", de azért szorosan ott van a nyomukban. A változatosság érdekében a "főnök" mindig más komponistákat kér fel társnak, így került képbe korábban Jeff Kent, majd Mark Baker, most pedig a Richard Hymas - Charlie Mason szerzőpáros, akik inkább popszerzőként ismertek. De Jimi Bell bevonásával és az említett metál-riffek újrahasznosításával sikerült valami újat kihozni a popos dallamokból. Mi ez, ha nem alkímia? Még ha nem is lett a legtökéletesebb, inkább csak az olcsó és hatásvadász ezüst szintjén mozog, de az eladási adatok alapján úgy tűnik, még bearanyozódhat.

A családias lemezen hallhatjuk még "anyucit" is énekelni, Robin Beck háttér vokálja mellett az "Enemy Mine"-ban néhány szóló sort is kap, míg a borítót olvasgatva (vannak ilyen hülye szokásaim) rájöttem, hogy Christian tavalyi szólólemezén háttér vokálozó, most pedig a címlapon tündöklő Olivia DeiCicchi tulajdonképpen a lánya az énekesnek. Szóval ő is csak egy ál-keresztény! :) Ja, és költségtakarékos megoldásként idei turnéjukra egy első lemezes bandát szerződtettek, a Maxx Explosiont! :)

 

House of Lords - Battle

 

 

Bár tavaly James Christian és társai külön-külön jelentettek meg lemezt, és mindketten bőszen hirdették, hogy "A mi csapatunk jobban teljesít!", de az igazság az, hogy egyik fél sem mondott igazat. Aztán idén újra összefogtak és láss csodát: a Lordok Háza ismét tündököl. Bárcsak mi magyarok is tanulnánk ebből!

CsiGabiGa

 

Forrás: Dionysos Rising

 


 

Címkék: 
House Of Lords