Bejelentkezés

x
Search & Filters

"A lemenő napnak is van ereje" - Rivers Ablaze: 'Devoid Dying Sun' lemezkritika



Kertész Márton, akit anno a Special Providence gitárosaként ismerhettünk meg, egy ideje a Rivers Ablaze nevű kísérleti vizekre is olykor átevező blackened death metal projektében alkot. Tavaly kijött egy igen erős debüt, a Blood Canvas (lemezkritika itt), mely Nagy András (Sear Bliss, Arkhé) jellegzetes vokalizálásával vált teljessé, ráadásul jó pár elismert vendégzenész is szerepelt a lemezen. Marci dalszerzői vénája és gitármunkája ebben az „új” műfajban már-már szignifikánsnak mondható: alig eszméltünk fel a bemutatkozó album okozta hangulatos fekete fém sokkból, máris itt az új lemez, a Devoid Dying Sun. Míg a Special Providence-ben töltött évek során a progresszív oldaláról ismerhettük meg Marcit, itt és most mintha csak a brutálisabbnál brutálisabb gitártémák, illetve számok megírása lenne a cél, (aminek én kifejezetten örülök) de mindezt úgy, hogy közben mindez totálisan zenei, kompakt és élvezhető marad. Sőt, azt érzem, már az előzetes hallgatások során is, hogy ez idáig a legsúlyosabb Rivers Ablaze anyag, egy újabb lépcsőfok a muzikális abszolútum felé. 
 
 
Szeretném leszögezni, hogy a Devoid Dying Sun végig instrumentális, nincsen rajta ének és az összes húros hangszert Marci játszotta fel, a doboknál Ziskó Olivér ült (őrá még visszatérünk), míg a billentyűs részeket az előző lemezről ismerős, Cséry Zoltán (szintén volt Special Providence tag) játszotta fel. 6 számot kapunk bő háromnegyed órában, de a végeredmény annyira tömény, hogy érdemes többször meghallgatni az albumot. Zeneileg maradunk a nordikus ösvényen, továbbra is erős inspiráció a Keep Of Kalessin, de ami lehet meglepő, hogy nyomokban Animals As Leaders-re „emlékeztető” témákat is tartalmaz a Devoid Dying Sun, legnagyobb örömömre. Nem elég, hogy ez egy professzionálisan kivitelezett album, a progresszív - technikás részek miatt olyan csavarok - frazírok színesítik, hogy gyakorlatilag nem lehet könnyen ráunni. A vokálok hiánya nem zavaró, a kegyetlen darálások sodrása, a dobok dinamikussága sokkal jobban átjön így, próbáltam elképzelni énekkel, hogy milyen lehet, nos, ez ebben a formában bőven kiadja az egészet. Rengeteg instrumentális zenét kedvelek, nem gondoltam volna, hogy a kettes Rivers Ablaze ennyire magával ragadó tud lenni, pedig már a Blood Canvas sem volt gyenge. A borító újfent szépen kivitelezett, igényes, hasonló stílusban fogant, mint elődje: Sütő András készítette, Saly Németh László festménye alapján. A vöröses színek használata és az absztrakt ábrázolás kiválóan passzol a Marci által megálmodott dalokhoz, de lássuk, mi van legbelül!
 
Devourer of the Cosmic Flame
 
Klasszikus zongorával indítanak a srácok, ami hamar átmegy könyörtelen blastbeatbe, majd tuka-tukába, majd a jobbnál jobb részek váltakoznak. Többnyire magas, éles hangok dominálnak a riffelésben, az északi jelleg ebben mutatkozik meg leginkább, de a málházós témák miatt egy konstans sodrás alakul ki a dalon belül. Ziskó Olivér pompásan üti a grind-ot, kellő erővel és pontosan a megfelelő helyen. Jobb ember nem is lehetne a dobcucc mögött. Marci „gitárnyűvése” pedig eszméletlen kategória, intenzitása néhol Erik Rutan-nal (Hate Eternal, Morbid Angel) vetekszik.
 
 
The Manifestation of Supreme Darkness
 
A végtelen messziről indított gitárriffek (effektezés, gondolom) a kíméletlen blastbeat alatt valami hihetetlen hatással bírnak. Olyan mintha egy hegytetőn állna az ember és a távolba révedne, a gondolataiba mélyedve. De hopp máris szétzúzza az egészet egy roppant alattomos rész, amit aztán megint ez a befelé figyelős rész követ. Érdekes kompozíció. Az akusztikus kiállások és a billentyűk miatt van némi Sear Bliss íze a dolognak, a közepén levő furcsaság után már kapjuk is az arcunkba prog-black death metal-t, őrületes-míves gitárszólókkal ékesítve.  
 
The Eclipsing Hour
 
Merengés. Az akusztikus kezdésből átmegyünk egy fennkölt szólóba, majd olyan 2 perc körül Satyricon-t idéző duplázós menetelésbe megyünk át, kb. Volcano és Now, Diabolical éra körüli. Aztán olyan széttört groove-okkal operálnak, amik leszakítják a fejedet, majd blastbeat és ismétlés, a végén pedig katarzis. A nóták szerkezetén érződik, hogy tudatosan lettek felépítve, nem esik szét elemeire, kohézió fűzi össze őket. A légies, természet-közeliség ebben a számban is jelen van, Olivér komplex dobolási stílusa talán itt még jobban kidomborodik-megmutatkozik. Ő amúgy eredetileg fúziós jazz és prog metal dobos, elég csak meghallgatni szólólemezét, a Csodaszarvast, hihetetlen alkotás. A Rivers Ablaze-ben a szélvészgyors részek sem jelentenek neki nagyobb gondot, élvezet hallgatni játékát.
 
Invocation of the Consuming Fire
 
A lemez enyhén szürrealitásba hajló tétele, annyira vad és könyörtelen amennyire csak lehet, nálam ez a csúcspont. Maga a megtestesült Rivers Ablaze esszencia. Komolyan, nem tudok róla mit mondani, meg kell hallgatni és kész. Lehet nehéz lesz feldolgozni elsőre az egészet, illetve magát az egész albumot, de érdemes szánni rá elég időt és akkor biztosan hatni fog. Mindenesetre ez a track toronymagasan kiemelkedik.
 
A Cloud Once Majestic
 
A beszédes cím (akár csak a többi) hozzá hasonlóan magasztos, de ugyanakkor fojtogató atmoszférával átitatott számot takar. Eszméletlen black-death sujtás, a groove-ok szinte beledöngölnek a földbe, de köszönhetően az okosan felépített dalszerkezetnek egy hihetetlen változatos kompozíció a végeredmény, a maga 10 perces játékidejével a Devoid Dying Sun leghosszabb tétele. Néhol azt érzem, hogy képes vagyok elveszni a dal Marduk-ot idéző szövetében, csak a vészjósló gitárvirgák mutatják az utat a felhő-labirintusban, aztán megint egy újabb őrült témára kapom fel a fejem. Ritkán hallani ennyire súlyos zenét magyar zenekartól, ez kérem szépen világszínvonal és ezt mindenféle túlzás nélkül mondom.
 
When Silence Fades to Nothingness
 
A záró When Silence Fades to Nothingness sem gyenge eresztés, 8 perc 22 másodpercen keresztül kapjuk az áldást Marciéktól. Cséry Zoltán billentyűfutamai és témai szerves részét képzik a lemeznek, még akkor is, ha ez egy dob és gitár-centrikus anyag, ő is rengeteget hozzátesz az album kisugárzásához. Valahol olyasmi mintha ő ellensúlyozná a lebegős, kozmikus, űrhangulatú, olykor szimfonikus témáival a lemez földhözragadtságát, természet-közeliségét. Ez az Invocation of the Consuming Fire-ben és itt is megnyilvánul, de nem zavaró módon. Marci a zárásban óriásit penget, muzikális teljesítménye hibátlan, de ez a többiekre is igaz. Ők hárman egy szónikus erőműhöz hasonlatosak.
 
 
Mindent összevetve, sokkal komplexebb zenét rejt a Devoid Dying Sun, a dalok szerkezete is bonyolultabb, hangzásban pedig makulátlan albumot tettek le az asztalra a fiúk. Ismételten Csobánczi Péter felelt a keverésért és masterért, remek munkát végzett, nyugati színvonal, olyan dög van benne, amilyennek lennie kell. Organikus és naturális a sound. Átjön a dalokban megbúvó féktelen energia, határozottan betalál, kíváncsi vagyok élőben fogom-e ezt valaha látni, de abban biztos vagyok, hogy ezekkel a számokkal tuti felszántanák a színpadot. Csak jussunk el odáig!
 
A Devoid Dying Sun impozáns digipak formátumban jelent meg a Metal.hu gondozásában augusztus 6-án, illetve a szokásos digitális platformokon keressétek. 
 
A Devoid Dying Sun dallistája:
 
1. Devourer of the Cosmic Flame
2. The Manifestation of Supreme Darkness
3. The Eclipsing Hour
4. Invocation of the Consuming Fire
5. A Cloud Once Majestic
6. When Silence Fades to Nothingness
 
 
A Rivers Ablaze elérhetőségei: Facebook, Instagram, Bandcamp, YouTube, Spotify
 
Lupus Canis