Krieau Rocks, Bécs, 2014. július 9. - Metallica, Alice In Chains, Children Of Bodom, Kvelertak

 

A Battery iszonyú zúzásától süketen (már nem először) azon gondolkodtam, mi a titok? Hogy létezik az, hogy én ugyan imádom, de nem fut körülöttem mindenki? Hogyan lehet egy ennyire szélsőséges zenével ilyen tömegeket megmozgatni? Mi az a gomb, amit ez a négy kaliforniai egyszerre nyom meg ennyi emberen? (A megfejtéseket a kommentekbe kérjük)

2010-ben Budapesten legjobb tudomásom szerint több, mint 40.000 (ez három Aréna!), az elmúlt szerdán Bécsben óvatos becslések szerint is minimum 50.000-en voltunk.

Hetfield augusztusban, Ulrich decemberben tölti, Hammett pedig tavaly töltötte be az 51-et, Trujillo gyerek hozzájuk képest, ő csak ez év novemberben lesz 50.

Tegye fel a kezét, aki 20 évesen el tudta képzelni, hogy az akkori nagyszüleink korabeli emberek a hatodik X-ben nagyjából minden második estén simán lenyomnak 2 és fél órát, úgy, hogy közben többször az állunkat keressük, és még két nappal a koncert után is rekedtek vagyunk az üvöltéstől. Nem az első Metallica buli, ami után nagyjából tudjuk, milyen érzés, amikor átmegy az úthenger.

Láttam 8 és 60 éves embereket szívből énekelni Bécsben, hiába ismeri legtöbbünk még az átkötő szövegeket is, tudjuk, hogy ha Hetfield kitartja a magas hangot és megmutatja a pengetőt az óriáskivetítőn, akkor az Enter Sandman, ha meghalljuk a "Do you like heavy?"-t a Sad But True, az utolsó ráadásként pedig fekete óriáslufikkal a Seek And Destroy következik, működik a dolog.

Nálam biztosan, de ahogy elnéztem a tömeget, nagyjából mindenkinél.

A Krieau eredeti rendeltetése szerint lóversenypálya, közvetlenül az osztrák Népstadion mellett, (Hetfield egy interjúban erre jegyezte meg: nem baj, akkor most a "The Four Horsemen" fog fel-alá rohangálni), legalább 80.000 fő befogadására alkalmas, ránézésre nagyjából meg is telt.

Az első két előzenekarról úgy, ahogy van le is késtünk (Kvelertak, Children of the Bodom), valahol az Alice In Chains közepén érkeztünk, amit - lévén személyes kedvenc - őszintén sajnáltam. (tényleg, 22.000-es jegyáraknál nagy kérés lenne valamilyen infó arról, ki mikor kezd?) Ami ennek ellenére elmondható, profi zenészek, profi megszólalás, az egyik legjobban sikerült váltás az énekes poszton az előző énekes halála után. A sajnálatos körülmények között 2002-ben eltávozott Layne Staley helyére érkezett William DuVall eszméletlenül jó, az pedig, hogy a dalszerzés javarészt korábban is Jerry Cantrell feladata volt, nyilván megkönnyítette az átzsilipelést, nekem hirtelen csak a Scott/Johnson váltás tűnik ennyire sikerültnek.

A közönség azon része, aki ismeri és szereti az AIC-t, kitörő örömmel fogadta a Man In The Box, a We Die Young,  a Would, a Rooster stb... megszólalását, ránézésre ők (mi) voltak (voltunk) kisebbségben, igaz, a Chains nem feltétlenül koncerten üt legnagyobbat. A színpad mögött a koncert előtt és után mindenesetre biztosan volt hangulat, a Metallica tagjai ugyanis egytől-egyig köztudottan óriási rajongói az Alice in Chains-nek.

A főzenekar előtti kissé hosszú szünet szokás szerint az "It's A Long Way To The Top(If You Wanna Rock 'n Roll)-al a hangszórókban zárult az AC/DC-től , jött a "By Request" koncertsorozat klipje, majd a hidegrázós Morricone-intró.

 

Az intrókból ennyi elég is lehetett a Metallica-nak, ezután ugyanis a Battery intróját mellőzve csaptak bele a Master LP nyitó számába, majd egy rövid hatásszünet után azonnal zúgott maga a Master. Szerintem ez a kombó verhetetlen, a Battery-vel megpuhított közönséget azonnal megbombázni a Master Of Puppets nyitánnyal egyszerűen sportszerűtlen, mindenki megvéve, a győzelem nem kérdéses.

 

Jött a Welcome Home - Ride The Lightning - Unforgiven trió, amivel szintén nehéz hibázni, majd a minden helyszínen eljátszott új szám, a Lords Of Summer, ami nálam biztosan nem lesz nagy kedvenc, ha az új lemezt promótálnák vele Hetfieldék, néha játszhatnának mást is róla. Ha azért szól mindenütt, mert ez a legjobb, bajban vagyunk, ha nincs még más kész, akkor pedig azért vagyunk bajban.

 

 

A Wherever I May Roam töltelék, a Wiener Neustadt-ból származó, - egyáltalán nem izgulós - rajongóval felkonferáltatott Sad But True viszont egyáltalán nem az, nagyon odavágott.

 

Pihenésképpen érkezett a Fade To Black, az ...And Justice For All, majd a One az ominózus két-lábdobos középrésszel, (arról, hogy ez  Bécsben rendben volt-e vagy nem, most nem nyitnék vitát), amitől ha egy ivarérett heterót nem ráz egyfolytában a hideg, ott valami baj van.

 

A For Whom The Bell Tolls-ban van egy riff (a stúdión 0:56-nél kezdődik), amit ha Flipper Öcsi játszana, akkor is működne, úgyhogy itt is működött, a Graz-ból érkezett
kicsit izgulósabb felkonfot követő táncolós Whiskey In The Jar pedig a lányoknak is örömet szerezhetett(voltak sokan).

 

A Black Album két nagyágyúja a Nothing Else Matters és az Enter Sandman zárta a ráadás előtti szakaszt, ekkor már kevesen érezhették úgy, hogy ne maradnának reggelig.

 

A ráadásban a St. Anger koncerten igazi meglepetés, mert egyszerűen sokkal jobb, mint lemezen. Ha lenne igazság a Földön, a St. Anger és a Justice... LP-ket is egyszerűen újrakevernék és kiadnák újra, nálam mindkettő a hangzáson megy el(főleg a St. Anger), jobb sorsra érdemes számokkal (főleg a Justice...).

A Blackened szokásos dühkitörése után a Seek And Destroy és vége...

 

 

Szűk két és fél óra után egy öt perces búcsúzkodás végén kaptunk Ulrichtól egy "See you f*****g soon!" ígéretet. Ámen!

 

A koncertről készült fotókat ide kattintva megtekinthetitek.

 

Lati