Bejelentkezés

x
Search & Filters

"Mintha kötélhúzást játszanál a zenével" - Nomad: Hotel Polimer (2014) lemezkritika



Első megjegyzés: a Hotel Polimer a hosszas várakozás sötét űrét töltötte most be azok körében, akik a kezdetektől figyelemmel kísérik a Nomad zenekar útját, hiszen első és mindezidáig egyetlen lemezük, a VégÁl.om 2007-ben jelent meg. Mint hamvaiból feltámadó fényes főnixmadár robbant be az új anyag hét év kihagyás után, igazi hét szűk esztendő volt ez. Cicóék 2012-ben kezdtek el újra koncertezni, és dolgozni valami új, valami friss dolgon, aminek gyümölcse most már maradandó formában is elérhető a közönség számára.

A visszatérés egyben változás is, a jelenlegi tagok: Jánosi „Cicó” Szabolcs gitáros maradt, mint a zenekar alapköve, a dobok mögött Újvári Péter (aki a The Bedlam-ban már zenélt együtt Cicóval), a basszusgitáros Nagy Levente, őt a Neck Sprain-ből ismerhetjük és az énekes Fodi helyét a tehetségkutatóból ismert Juhász Marci vette át, aki egészen új hangzást is kölcsönzött a bandának. Az első album éteri, kicsit alternatív, sokszor filozófiai szinteken kalandozó, álomszerű hangulatát „kigyúrva”, egy vérbő, sokkal rockosabb, keményebb formában hozza.

Az egész anyag pulzáló, súlyos, sokkal kihallhatóbb benne a basszus, nagyobb teret kaptak benne a mély tónusok, öblösebben, lüktetőbben szól. Mintha az álmodozó lázadna. Cicó egyedi gitárjátéka ugyanúgy átszövi a dalokat, de mintha a fellegekből lehullott volna ide, a sokszor kegyetlen és sötét földre, ennek megfelelően szólal meg a gitár is. És mégis egyensúlyban van, erre talán a legjobb példa az MR2 Akusztikban már hallott Kimondhatatlan – ami személy szerint az én egyik kedvencem, nem csak a lemezről, a zenekartól általában. Marci népdalos énekstílusát itt remekül kamatoztatja, zseniálisan vegyíti a dühös rockénekes és a tiszta, néhol fájdalmas népdalénekes minden fortélyát. Vele kicsit olyan, mintha élő fáklyát adtak volna a banda kezébe, hogy az eddig periférián bravúrozó mély mondanivalót egy nagy lendülettel szélesebb kör elé tárják.

 


Mert az eddigi költői, tartalmas és komoly szövegek megmaradtak, csak míg a korábbi dalok inkább globális, magasabb szintű, szubsztanciális dolgokról szóltak, mint elmélkedő, hangulatalapú költészet, most aktuális felhangjai, üzenetei is vannak, komoly társadalomkritikai utalásokkal megfűszerezve, ugyanabban a megszokott, kicsit olykor melankólikus csomagolásban, ami eddig áthatotta a szavaikat. S bár a régi énekes, Fodi jegyezte az első lemez szövegvilágát, mégis sikerült ezt a jellemzőt megtartani, annak ellenére, hogy az új dalok javarészt Cicó munkái. A gitárvirtuóz először tündököl dalszerzősége mellett írói szerepben, és azért mondom, hogy tündököl, mert valóban szép munkát végzett, szinte kivétel nélkül ő szerezte a szövegeket. Négy dalban volt szerzőtársa Léhi Ákos (Kimondhatatlan, Fájdalom G., Engedd, hogy mégegyszer, Ne félj), illetve Fodi azért szintén besegített régi barátjának, mint külső konzulens, három nótában (A Tenger Meséi, Mammonország, Fájnak a szavak), az Ajtó a mennybe pedig teljes mértékben az ő nevéhez fűződik.

Az egész lemez egy húzós anyag, mikor elkezded hallgatni, mintha kötélhúzást játszanál a zenével, ami csúnyán legyőz azonnal, az első dallal elránt a p*csába és magával ragad, elméláztató, de felpörgető, muzikális libikóka (a Mammonországot hozhatnám példának, ahol a lágy gitárdallam felelget a kőkemény riffekkel), mégis tökéletes balanszban van minden. Nincsenek üresjáratok, vagy olyan részek, amiket áttekerne az ember, csak hallgatod és sodor.

 


A másik nagy kedvencem az Ajtó a mennybe, annak a refrénje annyira zseni lett, hogy képes vagyok egész nap ismétlésre állítva hallgatni, és utána még napokig is dudorászni önkéntelenül, hogy „…és a parkolóban elhúzta gitárját az a lány…” :) És újra feltámad bennem a gyerekkori vágy, hogy megtanulok dobolni. A gitár téma egyszerű, de nagyszerű, ösztönből léggitározok, pedig azt sem tudok persze, mármint gitározni.

A Légy jó meg teljesen egy olyan nóta, amit el tudok képzelni egy nagy fesztivál (mondjuk a remélhetőleg csak parkoló pályán álló és nem megboldogult Hegyalja) nagyszínpadán prezentálva, ahogy a lemenő nap alatt a tömeg egyszerre ugrál és üvölti a refrént, sört locsolva.

Egyébként úgy ánblokk néhol kicsit Foo Fighters-es fílingje van, mint pl. a nyitó dalnak is.

Lehetne boncolgatni, dalonként, összehasonlítani ezzel vagy azzal, de én ezt inkább a hallgatóságra bíznám, pont egy olyan lemez, amit sokszor meghallgatsz, ízlelgeted, atomjaira szeded – és imádod.

 


Még egy szó az albumborítóról. Bödecs András alkotása, ami szinte tökéletes vizuális manifesztációja a hallottaknak, és a fentebb vázoltaknak – kis Pink Floyd hatást érzek (ami sose baj), és nem feltétlenül a falak miatt.

Nagyon remélem, hogy ez az album meghozza a fiúknak a régóta megérdemelt „nagysikert” és igazi széleskörű elismerést.

Aki szeretne meggyőződni arról, hogy valóban egy ütős zenei csemegét tálalt Marci, Cicó, Levi és Peti, az miután megvette és rongyosra hallgatta az előrendelhető cédét, az menjen el november 7-én Sopronba, ahol legközelebb koncerteznek a srácok és élje át a fergeteges Nomad koncerthangulatot is! Engem már korábban meggyőztek és többszöri végighallgatás után még nagyobb rajongója lettem a bandának.

Facebook: https://www.facebook.com/nomadzenekar

 

A teljes 'Hotel Polimer' album itt meghallgatható:

 

 

Legközelebbi koncertek:

 

2014. november 07. - Sopron
2014. november 08. - Zalaegerszeg
2014. december 05. - Debrecen
2014. december 12. - Székesfehérvér
2014. december 20. - Miskolc
 

A zenekar tagjai:

 

Juhász Marci – ének
Jánosi ’Cicó’ Szabolcs – gitár
Nagy Levente – basszus
Újvári Péter – dob

 

Szeszti

 





 

Címkék: 
Nomad