A muzsika és a látvány tökéletes egysége - Roger Waters: This Is Not A Drill – Budapest, MVM Dome, 2023. április 23.
Búcsúturné, most akkor tényleg? Alighanem ez a legelső (kétkedő) kérdés, ami felvetődik az ember fiában a This Is Not A Drill címen, Európában futó Roger Waters-koncertsorozat kapcsán. Mellette, vagyis az „igen” szavazat mellett szól a jó öreg idő-tényező. Vagyis az a tény, hogy Roger barátunk szeptember 6-án a nyolcvanadik születésnapját lesz szíves ünnepelni. És miben bízhatunk, ha a „nem” oldalt preferáljuk?
Az ő alkotói kedvében, hiszen mutatott egy újnak számító dalt (The Bar). A másik meg az, hogy Roger alkatilag egy biológiai csoda, és mi magyarok csoda-várásban a világelitbe tartozunk. Ráadásul a jegyre azt nyomtatták: First Farewell Tour...
Ami a saját, közvetlen előzményemet illeti: a koncertre készülve ismételten (és jólesően) rácsodálkoztam egykori együttese, a Pink Floyd lemezeinek mesteri voltára, ahogyan azt bizonyára mások is tették. Oké, nem mindegyik koronagyémánt-értékű, mégis úgy vélem: legszebb ideje az újra-felfedezésüknek. Mert a java, az nagyon ott van!
És itt (is) volt, mert ezekből válogatott nekünk egy szűk koncertre valót a csapat egykori basszusgitáros-énekese, különös tekintettel a saját szerzeményeire. Meg persze a szólólemezeiről, az életmű-keresztmetszet nívója kedvéért.
Mi lehetett az első benyomás alapja a (telt házas) koncert helyszínén? Nos, a színpad-megoldás, az egyébként impozáns csarnok közepén. Téglalap alakú volt – két irányban, elvékonyítva meghosszabbítva. Közvetlenül felette, rá merőlegesen pedig egy hasonló méretű valami. Hamarosan kiderült: kivetítő, amit a koncert kezdete után feljebb húztak, mintegy átláthatóvá téve a teret.
Akkorra természetesen nyilvánvalóvá vált, hogy a színpad-technika innovációja ismét szintet lépett – egy, a nyolcadik évtizedéhez közelítő muzsikus előadásán. Látvány és hangtechnika. Hát persze. Egy Roger Waters mért adná lejjebb az avantgarde, világszínvonalú újításoknál?
Példa, rögtön az elejéről. Az intróként szolgáló Comfortably Numb-ba applikált, villámlással kombinált mennydörgés úgy hatott, hogy szinte érezted, merrefelé vonul át a vihar. Ezek után a hangszerek vérprofi hangzásának létrehozatala gyerekjátéknak tűnt. A kivetítő megfelelő képekkel való megtöltése hirtelen igen fontossá vált. A zenénél azonban semmi sem lehet fontosabb. Ez akkor is igaz, hogy nem minden időpillanatban volt kellemes, amit láttunk és hallottunk, hiszen egy Waters-koncert nem reggeli madárcsicsergés az erdő mélyén.
Szerinte a bajaink már az iskolában elkezdődnek (The Happiest Days of Our Lives). A politikusok aztán meg csak rontanak a helyzeten.
Ezt érzékelni, igencsak nyomasztó volt, a szomszédunkban dúló, ukrajnai háború miatt. Nem a véletlen műve, hogy a kivetített fejek között nem csak Bidenét, hanem Putyinét is láthattuk.
Mert Waters igenis, képes láttatni a világ valóságát. A harcok kegyetlenségét, az emberélet törékenységét, a kétségbeesést, a jogfosztottságot. Az utóbbi szerintem szintén egyfajta egyfajta háború. (Aki mégis Waters szóban kifejtett politikai nézeteire kíváncsi, a Hvg beszámolójából megtudhatja. Ez nem a reklám helye, hanem példa az orientáció lehetséges különbözőségére.)
Ezek után felüdülésnek hatott a Pink Floyd történetének és Syd Barrett szellemének felidézése, a „kötelező” dalok (Wish You Were Here, Shine on You Crazy Dimond) segítségével. (A másik akkori alkotótárs, David Gilmour momentán terítékre nem került témájába én sem mennék bele.)
Az „orwelli” állatfarm egyetlen fajáról szólt csak dal ezúttal (Sheep). Csak mondom. Nem a magyar viszonyok szemléltetése végett, hanem a turné egyik kiemelt számaként. A „nyáj” egyik tagja pedig gyorsan odakalandozott a csarnok légterébe. Annyira kopaszon, hogy egy szál gyapjú nem sok, annyit sem lehetett látni rajta. Lehet, hogy mégis magyar volt az istenadta? Vagy csak műanyag?
A szünet utáni Run Like Hell sem hozott nyugodalmat a lelkemnek. Az igazi megpróbáltatás azonban még hátra volt. Az Us and Them… A dalt persze régről ismerem, de a kivetített gyermekarcok egyik-másika ugyancsak szíven ütött. Nyilván, másnak másik szám emléke marad meg ennek a koncertnek a csúcspontjaként.
Vagy az egész, úgy ahogyan volt. A muzsika és a látvány egysége. Vagy a beletolt, rendkívül fegyelmezett munka, hiszen az efféle színpadon sok sansz nem marad a zenészek koncert közbeni kommunikációjára. Vagy az élőben nem túl gyakran előadott dalok, mint a The Final Cut-ról (az utolsó Pink Floyd-albumról, amelyhez Watersnak köze volt) elővezetett Suns in the Sunset, és a szóló anyagairól idekerültek.
Vagy a bár-szerű kulisszában, gyönyörűen megkomponált búcsú percei, Roger zongoránál ülős elköszönésével, a zenészei bemutatásával, a zenés, látványos kivonulással.
Igen.
Ha mégis ezzel a Waters show-val kell véget érnie a saját, színpados Pink Floyd-történetemnek (mert begyűjteni való lemezük akad még néhány), ám legyen! Nem esik nehezemre elfogadni a felsőbb hatalmak esetleges, ebbéli döntését.
A koncerten elhangzott dalok:
1. Set 1.
02. Comfortably Numb
03. The Happiest Days of Our Lives
04. Another Brick in the Wall, Part 2
05. Another Brick in the Wall, Part 3
06. The Powers That Be
07. The Bravery of Being Out of Range
08. The Bar
09. Have a Cigar
10. Wish You Were Here
11. Shine On You Crazy Diamond (Parts VI-VII, V)
12. Sheep
13. Set 2.
14. In the Flesh
15. Run Like Hell
16. Déjà Vu
17. Déjà Vu (Reprise)
18. Is This the Life We Really Want?
19. Money
20. Us and Them
21. Any Colour You Like
22. Brain Damage
23. Eclipse
24. Ráadás:
25. Two Suns in the Sunset
26. The Bar (Reprise)
27. Outside the Wall
Olasz
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
