Bejelentkezés

x
Search & Filters

„Olyan mintha megérinteném a világot.” Interjú Steve Digiorgio-val, a Death To All basszusgitárosával

Sokan várhatták már ezt a koncertet, többek között én is mert nagy rajongója vagyok a Death - DTA, de leginkább a Gorguts zenekaroknak. S mivel e két nagyágyú pont együtt turnézik Európában és volt magyarországi dátum is (2014.06.25. - helyszín a Barba Negra Track), ezért úgy döntöttem élek a lehetőséggel és megtekintem őket. Micsoda program! A koncertből aztán hatalmas élmény lett, ugyanis volt szerencsém mindkét bandával interjút készítenem, ennek egyik gyümölcse a lentebb olvasható interjú Steve DiGiorgo basszusgitárossal. Steve egy végtelenül kedves és pozitív kisugárzású figura volt, kultikus alakját megannyi bandából ismerheti a fanatikus zenekedvelő, mint a Sadus, Autopsy, Testament vagy a most Death tribute zenekarként funkcionáló Death To All formáció. Kérdéseink alapját jelen esetben a DTA adta.

Rockbook: Szia Steve! Ha jól tudom, ez az első koncertetek itt Magyarországon a Death To All zenekarral. Hogy érzitek magatokat? Meg kóstoltál már valamit a tradicionális ételeink közül vagy esetleg ittál valamit?

Steve DiGiorgio: Kellemes ez a hely, de nem először vagyok itt. Szandra most a cateringes (Alexandra Gyémántné - Catering Queen) már reggel óta foglalkozik velünk, ilyen egyszerű alap kajákat ettünk eddig, semmi különös, mi el voltunk foglalva a cuccunk felpakolásával és beállításával. Főzött egy finom ételt nekünk lencséből és hagymából, remek volt.

Rockbook: Pálinkát ittál-e már?

Steve DiGiorgio: Mi nem iszunk turnén. Tényleg. Hébe-hóba azért előfordul a dolog, hogy legurítunk pár italt, de nem jellemző. Pálinkát még nem ittunk. Szóval, ha hozna esetleg valaki egy üveggel, azt szívesen elfogadnám. (nevet) Majd ha lemegy a nap, akkor kicsit belehúzunk! (mosolyog)

Rockbook: Láttuk a programot még korábban és rengeteg klasszikust játszotok, szinte az összes lemezről csemegézve, aminek valószínűleg minden rajongótok örülni fog. Melyik dal, illetve album az, amelyik a legintenzívebb reakciót váltja ki az emberekből?

Steve DiGiorgio: Az összes. Egységesen. Körülbelül 60-90 perces műsoridőnk van és az összes albumról játszunk nótákat kivéve az „Individual Thought Patterns”-ről.  Van olyan számunk, ami már több mint 20 éves ezt te is tudod. Igazából az a helyzet ezzel a bandával, hogy minden albumunk klasszikus, mindegyik dalunk valakinek a kedvence. Mi szerencsések vagyunk. Akár csukott szemmel is ki lehetne választani bármelyik dalunkat, mindenki elégedett lenne. De akár eljátszhatnánk az összes albumunk összes dalát 7 órán keresztül és akkor is boldog lenne mindenki.

Rockbook: Szinte ugyanaz a ritmusszekció van most ezen a turnén, amely az 1991-es „Human” című lemezt rögzítette, név szerint: Sean Reinert (dobok), Paul Masvidal (gitárok) és Te basszusgitáron. Mint tudjuk Sean és Paul Cynic alapító-tagok.  Hogyan találtatok rá Max Phelps-re (jelenlegi DTA és Cynic énekes, gitáros)?

Steve DiGiorgio: Nos, bárki, aki valaha is részt vett a Death-ben mint zenész, bele értve az ex-tagokat és minket is, nem tudott igazán énekelni. Konkrétan nekünk egy olyan emberre volt szükségünk, aki le tudja játszani Chuck (Chuck Schuldiner néhai alapító-tag, gitáros, dalszerző és énekes) részeit. Kipróbáltunk pár arcot az előző turné alkalmával, de sosem kerestük olyan embert, aki pont úgy néz ki, mint Ő vagy esetleg úgy is viselkedik. Egy olyan embert szerettünk volna, aki képzett és tudja, hogy mit csinál a színpadon. Akikkel együtt dolgoztunk eddig mind jók voltak, de ugyebár köztudott, hogy Max a Cynic tagja is, így Őt is kipróbáltuk. Lehet, furcsának tűnik, hogy a DTA háromnegyede Cynic tagokból áll, de ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor Ő a legmegfelelőbb ember erre a posztra. Amikor megláttam Max-et, azt mondtam a srácoknak: „Honnan szerváltátok ezt a tagot? A Chuck-Gyárból?” Tudod, néha teljesen úgy néz ki, mint Chuck, sőt úgy is beszél és viselkedik, de a legviccesebb dolog az egészben az, hogy Max annyira fiatal, hogy soha nem is ismerhette Chuck-ot. Semmit nem tud róla, csak annyit, amit a lemezekről megtanult tőle. De nagyon hasonlít rá. Tudod Max egy magasan képzett zenész, zenél a Cynic-ben, kiválóan gitározik, saját maga írja a dalait és mellé még remekül hozza a Death jellegzetes, nem túl mély, nem túl magas hangfekvésű énektémáit, a Chuck féle közép-tartományban maradva. Úgyhogy nagyon elégedettek vagyunk vele, addig marad velünk, ameddig jól érzi magát.

Rockbook: A mostani turné minden napján ugyan azt a programot adjátok elő vagy van változtatás a dalok sorrendjében?

Steve DiGiorgio: Ezzel a sajátos felállással minden este ugyan azt a set-et adjuk elő. A repetíció egy jól működő formula és nálunk bevált.  Annyi varia szokott előfordulni, hogy egy fesztivál műsoridejébe mennyi fér bele – e szerint lehet hosszabb a műsoridő, de lehet rövidebb is.

Rockbook: Hogyan reagálnak azok az emberek, akik először hallják koncerten a DTA zenéjét és már évek óta úgymond Death ősrajongók, a kezdetek óta, amikor megjelent 1987-ben a „Scream Bloody Gore”?

 


Steve DiGiorgio: Nyilvánvalóan, mi igazából a koncertjeinken tapasztaltakból kapunk vissza információkat. Többnyire pozitív reakciók vannak, de valójában csak azok az emberek számítanak, akik megveszik a jegyet és eljönnek a buliba. Minket ez érdekel. Akik pedig nem tudják elképzelni a Death-et Chuck Schuldiner nélkül azok úgyse jönnek el, úgyhogy felőlük nem nagyon hallunk sokat.

Rockbook: Ha lehetek most őszinte, kaptok-e negatív hangvételű kritikákat „old-school” megrögzött, „die-hard” fanoktól, zenei kritikusoktól, illetve a világháló metal médiájától, akik állandóan azt szajkózzák: „Ez már egyáltalán nem az, ami volt”? Számít ez valójában Neked, vagy a Death To All zenéje önmagáért beszél?

Steve DiGiorgio: Valójában nem követem nyomon annyira annak a világnak a történéseit, ezért nem hallottam róla. Biztos vagyok benne, hogy van negatív kritika is, de a lényeg, és ami a legfontosabb, hogy jó helyről jövünk: azért vagyunk itt, hogy megemlékezzünk Chuck-ról, a barátunkról. Nem csak úgy, hogy eljátsszuk a dalokat a lemezről, mint bármely más tribute zenekar, nem. Chuck lélekben és a tudatunk mélyén velünk van. Másik lényeges dolog, hogy az újjáalakulás története nem köthető sem a mostani felálláshoz, sem bármelyik ex-taghoz. Ez az egész dolog a rajongóktól jött, szerették volna hallani a kedvenc zenekaruk dalait élőben. Arra ösztönöztek bennünket, hogy próbáljuk meg, ezért csináltunk egy 5 állomásos amerikai turnét 2012-ben. Úgy gondoltuk, hogy ezt megcsináljuk egyszer és kész, ennyi. De annyira jól sikerült minden, hogy az összes jegyet megvették az emberek a bulikra. Aztán jött minden magától, elkezdett terjedni a világhálón és egyre nőtt az érdeklődés, jöttek a felkérések. Mindez számunkra azt mutatja, hogy tetszik az embereknek, amit most csinálunk. Ha majd nem tetszik nekik, akkor örömmel vetünk véget ennek az egésznek, itt nincs szó félrevezetésről. Szerintem az emberek nagy része megérti ezt, hogy valójában mi csak megemlékezünk egy barátunkról. Ez semmi több, csak nosztalgia, mellyel egyben örömet is szerzünk az embereknek. Nincsenek új kiadványok, nincsenek új tervek a jövőt illetően, kivéve ezeket a koncerteket. Ennyi az egész.

Rockbook: Szóval akkor nem lesz lemez a közeljövőben ezzel a felállással?

Steve DiGiorgio: Nem, nem lesz. Az egyetlen dolog, ami most Chuck-hoz köthető valamilyen szinten, az a második Control Denied album, amin én is közreműködök majd, de ez teljesen független a DTA-tól.

Rockbook: Melyik Death dalt a legnehezebb előadni élőben a technikai felépítése miatt? Fogtok-e feldolgozást játszani, mondjuk a „Painkiller”-t a Judas Priest-tól?

Steve DiGiorgio: A road menedzserünk, King Louie imádja ezt a dalt, de nem, ezt most nem fogjuk eljátszani. (nevet) Most nem ez a terv. Viszont válaszolva a kérdésedre, az egyik kedvenc dalom egyben a legnehezebb is számomra. Ez pedig a „Flattening Of Emotions” - a legelső dal, amit ma játszunk. Tele van energiával, trükkös, bonyolult riffeléssel, szóval, ha nem vagy eléggé bemelegítve hozzá, akkor nem érdemes belekezdeni. Egy igazi koncertnyitó nóta, megvan benne minden, ami kell. Közös zenekari kedvencünk a program közepén, egy rövid filmecske Chuck-ról, körülbelül egy 6-7 perc hosszú anyag, stúdiózásból, interjúkból, kézi kamerás élő felvételekből összeállítva. Úgy érzem, ezzel tudjuk leginkább Chuck „jelenlétét” reprezentálni a zene mellett.

Rockbook: Ezáltal valami különleges hangulatot teremtetek, igaz?

Steve DiGiorgio: Igen. Abszolút.

Rockbook: Már csak egy kérdésem van számodra: Mi a legjobb a turnézásban és zenészként élni mindennapjaidat?

Steve DiGiorgio: Veletek találkozni, megismerkedni és beszélgetni olyan emberekkel, rajongókkal, mint amilyen Ti vagytok, mert ebben a vonatkozásban egyenlők vagyunk. Imádjuk ezt a zenét, meg ugye milyen örökség maradt Chuck után, még így is 13 évvel a halála után. Sőt ha jobban belegondolok halála előtt 3 évvel jelent meg a legutolsó album, tehát több mint 16 éve íródtak az utolsó hangok. Az időszak, amiben alkotott és írta a dalokat, annyira tele voltak erővel, hogy túlélte Őt.

Rockbook: Ez az egész „átsugárzik” még így az évek teltével is, úgy érzem…

Steve DiGiorgio: Igen és valójában nekem ez a kedvencem, ugyanis mindannyian pont EZÉRT vagyunk itt, ugyan azon OK miatt. Azért mert szeretjük ezt a fajta zenét, szeretünk beszélgetni egymással és mindez, azért mert megegyeznek a nézeteink.  Ez egy jó dolog. Ez nem olyan, mint amikor otthon ül az ember a számítógépe előtt és ott kommunikál és oszt meg dolgokat. Ez sokkal személyesebb. Szemtől szembe találkozni az emberekkel, megismerni őket, számomra ez sokat jelent. Olyan mintha megérinteném a világot. Mily költői! (nevet)

Rockbook: Steve, köszönöm szépen az interjút!

 

A koncertről készült beszámolót itt olvashatjátok.

 

 

Lupus Canis

 

 


 

Címkék: 
Steve DiGiorgio
DEATH TO ALL