Rock vagy illúzió? W.A.S.P. koncertbeszámoló – 2025.10.27., Barba Negra
W.A.S.P. – 2025.10.27., Barba Negra
Blackie Lawless és zenekara az Album One Alive 2025 turné keretében Magyarországra érkezett, hogy elejétől a végéig eljátsszák legendás, 1984-es debütáló albumukat. A W.A.S.P. névre keresztelt korong máig a banda egyik legikonikusabb munkája, tele olyan klasszikusokkal, mint az “I Wanna Be Somebody”, “L.O.V.E. Machine”, “School Daze” vagy a “Sleeping (In the Fire)”. Az album nemcsak a ’80-as évek glam metal színterének alaptétele lett, hanem a korszak lázadó, teátrális és sötéten provokatív hangulatának is meghatározó alkotása.
A W.A.S.P. debütáló albuma annak idején nem is csak egy újabb glam metal lemez volt a sok közül, hanem egy korszak meghatározó, botrányos, de közben mélyen hatásos manifesztója. Amikor a lemez 1984-ben megjelent, a zenekar azonnal a középpontba került a provokatív szövegek, a véres színpadi show-k és a kihívó imázs miatt, de a botrányok mögött közben valós zenei erő és kivételes dalszerzői érzék húzódott. Blackie Lawless, a banda karizmatikus frontembere, fuzionálta a hard rock dühösségét, a heavy metal energiáját és a hollywoodi teatralitást, létrehozva ezzel a W.A.S.P. sajátos, glamben gyökerező, azonban attól valamennyire elkülönböző világát.
Ezek a srácok nem a tipikus szépfiúk voltak, mint a Mötley Crüe vagy a Steel Panther tagjai – inkább az “egy fokkal kevésbé szépfiúk” kategóriájába estek. A W.A.S.P. nem is igazán a sminkkel és a csillogással próbálta eladni magát, hanem a vadságával, a nyers szexualitással és azzal a mocskos, alvilági energiával, amitől az egész banda inkább tűnt egy pokolból szalajtott cirkusznak, mint a Tommy Lee-féle rockhősöknek, a spandex nadrág persze ebben az esetben sem hiányzott.
A W.A.S.P. debütáló albuma is a '80-as évek Los Angeles-i klubvilágának sötétebb oldalát emelte a felszínre. Miközben a korszak más bandái a csillogó, flitteres dekadenciát ünnepelték, Blackie Lawless és társai a társadalom pereméről regéltek: vallási képmutatásról, a elhazudott amerikai álomról, hamis prüdériáról. A L.O.V.E. Machine és a School Daze himnuszai ugyanúgy szólnak a fiatalság ösztönös szabadságvágyáról, mint az elnyomott frusztrációról, amit a zenekar későbbi munkáiban – különösen a The Crimson Idol idején – még mélyebben kibontott.
Nem is véletlen, hogy a banda igen hamar a Parents Music Resource Center (PMRC) célkeresztjébe került – ez egy amerikai szervezet volt, amelyet a nyolcvanas évek közepén alapítottak, és elsősorban a populáris zene “erkölcsi romlottságát” akarta visszaszorítani. Alapítói, köztük Tipper Gore, Al Gore akkori szenátor felesége, aggódtak a fiatalokra gyakorolt hatások miatt, és a rock- vagy heavy metal dalokat gyakran szexuális, erőszakos vagy droghasználatra utaló tartalmuk miatt támadták. A PMRC legismertebb lépése az volt, hogy összeállította az “ötven leginkább sértő” dalt tartalmazó listát, és nyomást gyakorolt a lemezkiadókra, hogy a problémás tartalmakat figyelmeztető matricával lássák el. A W.A.S.P. különösen a Animal (Fuck Like a Beast) körüli botránnyal került a célkeresztbe, ami csak olajat öntött a tűzre, és a zenekart az amerikai rock egyik legellentmondásosabb, de egyben legfontosabb szereplőjévé tette. Ironikus módon, amit akkoriban a hatalom elleni lázadásként vetettek a szemükre, az mára mintha győzött volna: Blackie Lawless, aki egykor a “rendszer” ellen üvöltött, ma már megtért keresztényként elutasítja a dalt, és maga is annak az erkölcsi szigorúságnak engedett, amely ellen valaha lázadt. A kör bezárult, csak éppen a másik oldal nyert.
Na, de kanyarodjunk rá a hétfő esti, Barba Negrában tartott budapesti koncertre. Mielőtt azonban teljesen belevetnénk magunkat az élménybe, közös gondolkodásra hívom a kedves olvasót: elmélkedjünk egy pillanatra a playback és a backing track-ek intézményéről. Igen, ezzel talán már előre is vetítek valamit a kritikám további részéből.
A playback- és backing track-jelenség ugyanis mára elérte azt a pontot, ahol érdemes komolyan megállni és végiggondolni: vajon mit veszítünk el azzal, ha egy “élő” rockkoncerten nem valódi, hanem előre felvett sávok szólnak, méghozzá nem pusztán kiegészítőként, hanem a produkció szerves részeként. Az utóbbi években mind többször tapasztalható, hogy a legendás zenekarok, melyek valaha a spontaneitás, és a tökéletlenség szépségében voltak nagyok, manapság már inkább a biztonságos és kiszámítható show-t választják, ahol a hiba lehetőségét is kivágja egy jól időzített sáv a keverőpultból.
A rockzene rajongói és maguk a zenészek hosszú évtizedekig büszkén hangoztatták, hogy ők komoly választóvonalat húznak a Taylor Swift- vagy Katy Perry-féle fröccsöntött, műanyag popsztárok világa és a saját közegük között. Az ő érvelésük szerint hiába szól nagy tömegekhez, hiába csillog-villog minden fényeffekt és lézershow, a popban ott a dobozból kivett, csillogó csomagolás, az instant siker és a hangmérnöki tökéletesség, míg a rock legalább valódi marad, mert élőben, emberek húrokon, dobokon, erősítőkön és hangszálakon szólalnak meg.
Ez a büszkeség volt talán a színtér egyik utolsó mentsvára: az a tudat, hogy ha már a rádiókat, a díjátadókat és a fesztiválok színpadainak jelentős részét átvették az automatikus, steril sztárgyárak termékei, legalább a rock még kitart az emberi tényező, a hiteles jelenlét mellett. Miközben a nagyipari popban a playback alapkövetelmény, a rockvilágban mindig is lesajnálással, sőt, szégyennel tekintettek azokra, akik rájátszottak egy előre felvett sávra vagy háttérzenére.
Ezért is nehéz mással magyarázni, mennyire illúzióromboló, amikor már nemcsak a popsztároknál, de épp egy magát mindig is kompromisszummentesnek hirdető zenekarnál, a W.A.S.P.-nál is rendszeressé vált a backing trackek használata. Blackie Lawless többször is nyíltan kijelentette, hogy koncerteken előre felvett sávokat használnak, sőt, már-már önigazolásként hivatkozik arra, hogy a stúdiófelvételek vokálrétegeit élőben képtelenség lenne visszaadni, így a „teltebb sound” érdekében a technika lép be a zenekar helyett. Ez az érv azonban könnyen visszaüt, hiszen épp az teszi naggyá a koncertzenét, hogy minden egyes pillanat kockázattal, valódi jelenléttel, és nem digitális biztonsággal születik meg.
A W.A.S.P. lépése ráadásul csak egy a sok közül. A rockszíntéren egyre több előadó nyúl előre rögzített sávokhoz: a KISS-t például többször is lebuktatták, amikor Paul Stanley vokálja playbackről szólt, miközben ő maga távol állt a mikrofontól. A Mötley Crüe és a Def Leppard szintén köztudottan él ezzel a megoldással. A sort pedig hosszan lehetne folytatni: Roger Waters, a U2 vagy akár a Rolling Stones is használ előre felvett elemeket koncertjein.
A különbség azonban addig volt éles, amíg ezek a gyakorlatok a popszíntér privilégiumai maradtak: most azonban, hogy a nagy rock ikonok maguk is beállnak a sorba, nemcsak a saját hitelességük kérdőjeleződik meg, de az egész közeg válik önmaga karikatúrájává. A W.A.S.P. is ezzel gyakorlatilag elismeri: a múlt presztízsét már csak technikával lehet fenntartani, és ez talán a legnagyobb csalódás minden, élő zene erejében hitt rajongónak.
Talán ott húzható meg a morális határ, amikor egy zenekar a színpadi megszólalás érdekében néhány billentyűs szólamot, atmoszférikus zajt vagy elengedhetetlen háttéreffektet tesz backing trackre, hiszen ezek sokszor tényleg nem reprodukálhatók élőben. Viszont abban a pillanatban, amikor egy koncerten – például ezen a budapesti W.A.S.P.-bulin – a napnál világosabbá válik, hogy nemcsak a háttérvokálok, hanem Blackie Lawless főénekének jelentős része is előre rögzítve, playbackről szól, az számomra már végletesen illúzióromboló.
Ez esetben a koncertélmény lényege, a hiteles, egyszeri, megismételhetetlen jelenlét teljesen elveszik: ráadásul az is csalódást okoz, hogy a zenekar nemcsak megengedi magának ezt a csalást, de nyíltan be is vallja, sőt, megpróbálja az egészet szinte jogos igényként beállítani.
A zene, különösen a rockkoncert lényege sosem kizárólag a hangokról, hanem az energiaátadásról is szól: arról a láthatatlan áramlatról, amely a színpadról a közönségig, majd vissza a zenészekhez áramlik, és amely minden valóban emlékezetes koncert valódi motorja. Amikor egy zenekar élőben játszik, minden rezdülés, hiba, improvizáció vagy váratlan pillanat azonnali, valódi hatást gyakorol mindenkire a teremben, általa létrejön egy egyszeri, közös élmény, amelynek éppen a valóság kiszámíthatatlansága adja a varázslatát.
Ez az energiaátvitel az, ami miatt a zenészek és a rajongók egyaránt újra és újra visszavágynak a koncerttermekbe – igen, még a Barba Negrába is: jó esetben a közös extázis, a valódi jelenlét, a felszabaduló alkotói és befogadói energiák robbantják be a teret. Viszont abban a percben, amikor ez a kapcsolat helyett egy háttérsáv, egy playback viszi a főszerepet, az egész varázs megszűnik. A befogadó számára onnantól kezdve nem több az egész, mint tökéletesen lejátszott digitális illúzió, ahol már nem lehet tudni, mi születik valóban ott, a pillanatban, és mi az, amit végleg kiszerveztek egy gépnek vagy egy keverőpultra előre feltöltött sávoknak. Ez a csere pedig nemcsak technikai, hanem érzelmi veszteség is: vele együtt tűnik el a koncert valósága, a zenei energia valódi áramlása, s megkapjuk a rock elárulását.
Emiatt pedig a Barba Negrában is végig ott motoszkált a fejemben a kérdés: vajon át vagyok-e verve, vagy inkább a csodának kéne örülni, hogy Blackie Lawless közel 70 évesen ilyen mozgékonyan, energikusan járja be a színpadot, ahogy azt most is láthattuk. Tény, Blackie valóban tele volt energiával: a mozgásában nyoma sem volt a korának, fizikai fájdalmainak, amelyekről sokat cikkeztek, illetve a show színpadképe, tempója is felvette a versenyt bármelyik modern produkcióval.
Ugyanakkor adott a kérdés: nem éppen azért tud ilyen teljesítményt nyújtani, mert a vokálok és a főének jelentős részét már nem élőben, hanem backing trackről halljuk vissza? Ez az ambivalencia végig hatott az estére: a dalok, amik a rocktörténetben a lázadás, a valódi düh példázatai lettek, most tökéletesen, hibátlanul szólaltak meg – talán túl tökéletesen is. És bár a nosztalgia ereje sokakat megrészegít, nehéz nem észrevenni, hogy a koncert hitelessége végleg kettészakad, amikor az, ami egykor nyers, szentimentalizmus nélküli energia volt, most szinte laboratóriumi pontossággal, de már számítógépek segítségével kel életre.
Mindenesetre Blackiék a debütalbum végigjátszása után sem engedték el a közönséget: a ráadásban előbb egy klasszikus W.A.S.P.medley hangzott el, amely az Inside the Electric Circus, az I Don't Need No Doctor és a Scream Until You Like It dalokat fűzte össze. Ezek után még elhangzott egy The Who-feldolgozás (The Real Me), majd egy újabb nosztalgikus csúcspont, a Forever Free / The Headless Children páros, végül pedig a kihagyhatatlan Wild Child és a Blind in Texas zárta az estet.
A bónuszdalok ugyanúgy tökéletesen szóltak, mint az egész show, és épp ez okozta a kettős érzést bennem. Egyfelől tényleg fantasztikus volt látni, hogy egy ilyen életmű ilyen lendülettel és sztárhoz méltó profizmussal szántja fel a színpadot, évtizedekkel a fénykora után is. Másrészt viszont a technikai trükkök, a háttérsávok és a főének playbackje miatt végig ott maradt a zavaró kérdés: vajon amit látok, az valóban még rock’n’roll, vagy már csak nosztalgiára kiképzett ipari show? Egy biztos: erre az estére egy generációs hős visszahozta a nyolcvanas évek ünnepelt dalait, de az, hogy mindez milyen áron történt, számomra elgondolkodtatóbb, mint valaha.
A koncerten elhangzott dalok:
01. I Wanna Be Somebody
02. L.O.V.E. Machine
03. The Flame
04. B.A.D.
05. School Daze
06. Hellion
07. Sleeping (in the Fire)
08. On Your Knees
09. Tormentor
10. The Torture Never Stops
Ráadás:
11. The Big Welcome
12. Inside the Electric Circus / I Don't Need No Doctor / Scream Until You Like It
13. The Real Me (The Who cover)
14. Forever Free / The Headless Children
15. Wild Child
16. Blind in Texas
Varga Máté
Fotók: Béres Máté (A teljes galériához klikk ide!)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
