Bejelentkezés

x
Search & Filters

Chuck Schuldiner (Death, Control Denied, Mantas)

Születés / Halálozási dátum: 
1967. május 13. szombat - 2001. december 13. csütörtök
Születési hely: 
New York - USA
Zenekar: 
Zenekar(nem tárolt): 
Mantas, Death, Control Denied

Egyéb képek: 

Biográfia: 

Charles Michael Schuldiner amerikai gitáros, énekes, dalszerző, szövegíró, a death metal stílus egyik úttörő egyénisége. Legismertebb zenekara a floridai Death. Első zenekarát (Mantas) 16 éves korában alapította, majd egy évvel később létrehozta a Death zenekart, mellyel komoly elismerésre tett szert a metal műfajban. A Death 1987 és 1998 között hét stúdióalbumot adott ki állandóan változó felállással. Az egyedüli biztos pont a zenekarvezető Chuck Schuldiner volt. Schuldiner elismerést vívott ki magának innovatív gitárjátékával és a death metal műfaj kereteit feszegető dalaival. 1997-ben új zenekart alapított Control Denied néven, melyben a Death szellemiségét vitte tovább, annyi változással, hogy az énekesi feladatokat egy nála sokkal kvalifikáltabb torokra bízta. A Control Denied-nak egyetlen nagylemeze jelent meg.

Kezdetek és a Death metal

Scream Bloody Gore (1987)


Több kérdés is lebeg e szélsőséges zenei territórium rothadásszagú pusztaságai felett, ám egyvalami egészen biztos: a legelső igazi, hagyományos értelemben vett death metal lemez (a megjelentek közül legalábbis biztosan) a Death Scream Bloody Gore-ja volt. Lehet, hogy a „death metal" kifejezés már azelőtt feltűnt a színen, hogy Chuck Schuldiner 1984-ben a Mantasból megalakította a Death-t, de 1987 előttről nem igen találni a Scream Bloody Gore-hoz hasonló, stílusdefiniáló alkotást.A valamivel több, mint harminchét perces korongon tíz szerzemény kapott helyet, melyekre manapság sokan a legelső vérbeli death metal dalokra tekintenek. Lomhán nyit az Infernal Death, aztán Schuldiner túlvilági, „Die!" üvöltésével kezdetét is veszi a féktelen agresszió. A dal lecsupaszítva leginkább olyan, mintha egy Slayer vagy Metallica szerzeményt hallanánk szteroidokkal jócskán felpumpálva. A nyaktörő riffelés még Kerry Kingék játékán is túltesz, de hiányzik is belőle a thrashre jellemző szögletesség, Schuldiner kezei alól higanyszerűen hullámzanak elő a riffek, szólói pedig virtuózak, alaposan átgondoltak, és szépen kivitelezettek. De mindezeken felül akkor is jó megfejtés a Scream Bloody Gore, ha netalán épp a legelső, igazi hörgésre vagyunk kíváncsiak, a death metal túlvilági szörnyetege itt hallatta először félreismerhetetlen hangját.Ami miatt azonban mégis stílusteremtőnek tartják ezt a lemezt, az a mogorva, fenyegető riffelés, ami alapvetően gyilkos mód szakít, ám közben a legbűzhödtebb kripták dohos légköre árad belőle. Ezt a fajta zenei újdonságot testesíti meg a klasszikus Zombie Ritual főtémája, amely úgy is felfogható, mint egy felgyorsított doom riff. S bár az első Death anyag még távol állt időben a Human fémjelezte technikás dolgoktól, az olyan dalok, mint a Denial Of Life némileg előre jelezték a gitáros géniusz komplex gondolkodásmódját.Dalírói vénájának köszönhetően pedig nem egy, nagy slágerrel ajándékozta meg pályafutása során az extrém zenét, a Scream Bloody Gore-on ilyen az eszeveszett hulladarabolást lelki szemeink elé festő Mutilation, vagy a hasonló című film ihlette, félelmetes Evil Dead is.Az Ed Repka által készített borítós lemez megjelenését követően Chris Reifert távozott Schuldiner mellől, hogy megalakítsa a szintén kultikus Autopsyt. Ám a magára maradt gitárost sem kellett sokáig félteni, hamar új embereket gyűjtött maga köré, hogy a megkezdett úton haladva elsőként megszilárdítsa a Death és az általa képviselt stílus helyzetét, majd olyan irányokba tágítsa annak határait, amelyekről sokan addig álmodni se mertek.

Leprosy (1988)

Chuck Schuldiner a legendás debütálást követően ahelyett, hogy összerántott volna még egy emberi belsőségekben nyakig tocsogó anyagot, elkezdte azon törni a fejét, miként emelhetné bandája zenéjét a következő szintre. A gitáros egyike volt azoknak, akik elsőként ébredtek rá, hogy a gyorsabb nem feltétlenül egyenlő a brutálisabbal, így a Scream Bloody Gore sebesebb dalai után Schuldiner nekiállt felfedezni a lassabb tempókat is. Célja az volt, hogy még súlyosabb, még keményebb és egyúttal még összetettebb zenét alkosson, mint azelőtt.A nyitó címadóval bele is kóstolhatunk az új irányba: a tempóval szépen építkezik a banda, fokozatosan gyorsul a dal, de elég ráérősen ahhoz, hogy legyen idejük kibontogatni jobbnál jobb témáikat, melyek mára a stílus klasszikusainak számítanak. Az album rendkívül sötét, nyoma sincs benne az elődjére jellemző, horrorfilmesen túlzó riogatásnak. Ennek ellenére szerkezetében a Born Dead erősen hajaz a Scream Bloody Gore kapkodós vonalára, villámcsapásszerű begyorsulásaival és grindos aprításaival.Kiegyensúlyozott, szinte kellemes középtempóval indít a Forgotten Past. A vonat módjára zakatoló riffek aztán a tempóváltást követve hol meglódulnak, hol pedig megtorpannak. A szólókat a zeneszerzéshez hasonlóan Schuldiner és Rozz felosztotta egymás között, de a főnök klasszikus metalos ihletésű munkája ezer közül is felismerhető. Hogy miért is nevezték sokan Schuldinert a death metal mesterének, az hamar kiviláglik, ha megfüleljük a Left To Die-t. Ma már a death metal iskolapéldájának is tekinthető ez a szerzemény, nem utolsó sorban pedig kiválóan megmutatja, mekkorát lépett a csapat előre egyetlen év alatt. Kevesen gondolnák, de Schuldiner nem átállott „slágereket" is elrejteni lemezein. A Leprosyról ezt a státuszt a Pull The Plug érdemelheti ki. Ha azt gondolnánk, hogy a death metal, és úgy általában véve az extrém zene csak a brutalitásról és a nonkonformitásról szól, akkor gondoljuk át még egyszer, és hallgassuk meg a Pull The Plugot vagy mondjuk a Human lemezes Lack Of Comprehensiont.A zenei érés egyik velejárója, vagy talán inkább katalizátora a dalszövegek komolyodása volt. Schuldiner a Leprosyn már nem horror filmekből merítette ihletét, hanem a sokkal közelebbi valóság felé fordult. A Leprosyn hallható dalok témáinak jelentős részét korabeli újságcikkek adták, mint például az a tömeges haláleset, amikor több tucatnyi bevándorló vesztette életét egy vonatkocsiba zárva a nyár közepén. Erről a szörnyű esetről regél a Choke On It, de az Open Casket sem kitaláció: a lemez készítése közben Schuldiner egy cikket nyújtott át Rozznak, amely olyan hozzátartozókról szólt, akik képeket készítenek koporsóban fekvő szeretteikről, hogy aztán legyen mit beilleszteni a családi fotóalbumba Buksi kutya és a nyaralás képei mellé. Vajon mikor éled újjá ez a divat a Facebook korában? És ne feledjük persze a Primitive Ways-t sem, amely nem épp olyan idealisztikusan festi le a „vissza a természethez" életmódot, mint azt Max Cavalera szokta.

Spiritual Healing (1990)

A Death azon kevés zenekarok egyike volt, amelynél minden új lemez egyben újabb fejlődési fokozatot is jelentett. Kezdetben volt a Scream Bloody Gore, a death metal kaotikus ősesszenciája, aztán jött a Leprosy a maga letisztultabb hangzásával, átgondoltabb dalszerkesztésével, majd a harmadik erőfeszítés, a Spiritual Healing, ahol nem csak zeneileg érhető tetten a finomodás, mert a lemez mondanivaló tekintetében is merész lépést jelentett nem csupán a zenekar számára, hanem az egész death metal színteret figyelembe véve is. Mint ahogy Chuck Schuldiner is többször kifejtette: kétféle zene van – jó és rossz. A Death pedig nem más, mint hétlépéses bizonyítéka annak, hogy a death metal is ugyanúgy ezerarcú, mint bármely más zenei stílus. Ennek is van egyszerűbb, primitívebb fajtája, és összetettebb, igényesebb oldala. Schuldiner zsenialitása abban rejlett, hogy még a death metal születési fázisát kitevő zombi-apokalipszis-sátán-pokol témájú, blastbeat-halmokra feszülő hipergyors reszelésekből is képes volt előcsalogatni mindazt, ami igazán lényeges.A lényeg pedig Schuldiner számára mindig is a jó dalokon és a zenei fejlődésen volt: soha nem topogni egy helyben, mindig csak előre baktatni a homályba vesző úton. Persze a '80-as évek vége, de legfőképp a '90-es évek eleje fortyogott a kísérletezéstől az extrém zenei körökben, tehát mondhatnánk, hogy Schuldinernek sem kellett messzire mennie az ötletekért. A helyzet azonban az, hogy manapság tán már elképzelhetetlen az a fajta experimentalizmus, amit ez a fickó gyakorlatilag egész életművével képviselt.A keménység mellett a kvázi dallamosság is fontos tényezője volt a „második korszakos" Deathnek. A Genetic Reconstructionnek furcsa mód fogós a refrénje, pedig semmi különleges nincs benne, egyszerű, mint a pofon. „Utazás a gitárom nyaka körül" – akár ezt a címet is adhatta volna a Killing Spree-nek Schuldiner, legalábbis ami a bevezetőjét illeti. Ez a darab a címével ellentétben máskülönben nem tömény pusztítás, hanem inkább egy precíziós hadi gépezet. Épp a kiszámított kiszámíthatatlanságától lesz veszélyes.

Human és az új korszak (1991)

A Human a maga idejében úttörő lemez volt, ahogy mondani szokás, már megjelenésekor klasszikus. Ezt pedig rendkívüli merészséggel és a profizmusból adódó magabiztossággal sikerült elérnie a csapatnak, akik egyébként az albumhoz tartozó turnét is együtt vezényelték le, egyedül DiGiorgio maradt távol igazoltan, őt a Sadus hívta csatába. Helyére az a Skott Carino érkezett, akinek játéka a Cosmic Sea-ben is hallható, valamint ő pörgeti veszettül a fejét a Lack Of Comprehension klipjében is. A Death igazi úttörő korszaka ugyanakkor csak ekkor vette igazán kezdetét, és a Humant követő Individual Thought Patternsszel Schuldiner még tovább feszegette a death metalban rejlő lehetőségeket. A mintegy húsz éve megjelent Human viszont nemcsak zenei alapmű, hanem a kitartás és a küzdeni akarás monumentális emlékműve is egyben.Miután Schuldinernek sikerült rendbe tennie magánéletét, újult erővel látott hozzá egy új zenekar felépítésének. Mivel ekkorra már tisztában volt azzal, kikben is bízhat, három régi cimborájához fordult segítségért, akikkel még az egészen korai Death-időkben játszott együtt néhány fellépésen. Paul Masvidal gitáros és Sean Reinert dobos underground szinten ebben az időben már ismert muzsikusoknak számítottak, köszönhetően a Cynic demóknak, Steve DiGiorgio pedig a technikás thrasht játszó Sadusban bőgőzött, nem is akárhogyan. Chuck: „Seant és Pault már régóta ismertem, és mindketten fantasztikus zenészek. Ami azt illeti, először Seant próbáltam becserkészni, amihez Paul segítségét kértem, így léptem kapcsolatba Seannal. Megkérdeztem tőle, lenne-e kedve az új lemezemen játszani, mire ő azonnal rávágta, hogy naná! Végül az történt, hogy Paul elkezdett velünk próbálni, és akadtak olyan témái, amik tökéletesen illettek a készülő anyagba. Nagyszerű gitáros, és végül az egész remekül sült el. Steve is régi cimbora, remek basszusgitáros, én pedig egy csúcsprofi zenekart szerettem volna összehozni. Azt akartam, hogy mindegyik zenésztársam mestere legyen a hangszerének."Reinert fokozatosan előkúszó dobjátékával indít a Flattening Of Emotions, amelyre egy komor riff érkezik lassú felvezetésként, melyből végül egy gyors tempóval támadó fenevad bontakozik ki. Schuldinerék ügyesen variálják a nyitó témát, hol felgyorsul, hol kifordul önmagából, s szinte mindent kihoznak belőle, amit csak lehetséges. De mint tudjuk, a fő agytröszt nem pusztán a nyers erővel kívánta letaglózni a hallgatót, így már ez a kezdő darab is meglepően dallamos az agresszivitásához mérten, sőt, drámai. Ez a tragikus felhang egyébként minden későbbi Death anyagon megmutatkozik, mint jellegzetes Schuldiner-védjegy. Másodikként a Death egyik legjobb dala következik, a Suicide Machine. Zseniális riffel nyit, mely úgy ragadja meg az emberi létezés ősi tragédiáját, hogy közben egy pillanatra sem válik öncélú ijesztgetéssé. Ez a dal egyébként csakúgy tobzódik a jobbnál jobb témákban, elmés tempóváltásokban, az egész szerzemény olyan, akár egy szimmetrikusan megszerkesztett novella. Témája pedig annak a Jack Kevorkiannak az esete, aki egy maga által kidolgozott módszerrel kínált végső megoldást halálos betegeknek, s amelyet nemrég Al Pacino főszereplésével fel is dolgoztak.Az album egyik legkiemelkedőbb darabja a felkavaró Together As One, amely egyfelől a sziámi ikrek abszurd helyzetéről szól, másfelől viszont fojtott riff-folyamai a tudathasadással járó belső harcot is élénken megjelenítik, a keleties, szürreális hangulatot árasztó szólóbetét pedig csak tovább mélyíti az őrületet. A lemez egyik legösszetettebb dala a Secret Face, amely egyben tökéletesen mutatja azt is, hogy milyen elképesztő szinten jártak akkoriban Schuldinerék zeneszerzés és játék terén. Kezdve a meg-megbicsakló nyitótémától, át az igényesen hangszerelt, finom váltásokon és témabontogatásokon egészen a katarzist jelentő szólórészig, itt mindennek tökéletesen megvan a maga helye, semmi felesleg vagy hiány nem érezhető. A klipes Lack Of Comprehension nemcsak a lemez, de az egész Death életmű legnagyobb sikerének számított, már ami az ismertséget illeti. Némileg egyszerűbb szerkezetű társainál, azoknál közérthetőbb is, s talán ezért is kerülhetett e dal videóklipje annak idején az MTV adásaiba, bizonyos ismertséget szerezve így Schuldineréknek. Azért a múlt sem veszett végleg oda, a See Through Dreams haloványan a korai Death-időket emeli látótérbe, kemény, lényegre törő tétel, persze csakis Schuldiner zsenijéhez mérten.Az album legformabontóbb dala a Cosmic Sea, amelyben a nyugodt, letisztult hangszeres bevezető részt olyan elvont, a világűr súlytalan lebegését és láthatatlan kavargását megjelenítő effektjáték követi, melyhez hasonlót addig death metal lemezen nemigen lehetett hallani.

Individual Thought Patterns (1993)

Azon talán már senki sem lepődött meg túlságosan, hogy egy teljesen új tagsággal állt neki az ötödik Death lemeznek, jóllehet a Human felállásánál erősebbet aligha lehetne összehozni. Mégis, Schuldiner úgy érezte, hogy az új körülmények új embereket igényelnek, de egyébként sem maradt más választása, hiszen ekkoriban Paul Masvidal és Sean Reinert már javában dolgozott a Cynic debütálásán. Helyükbe más stílusú, ám szintúgy világklasszis muzsikusok érkeztek. A King Diamondból ismert Andy LaRocque nem épp extrém metalos múltjáról volt ismeretes, ám a szintén a klasszikus metalon szocializálódott Schuldinerrel azonnal megtalálták a közös hangot.Az ötödik Death albummal Schuldiner minden addigi munkáját felül akarta múlni, és ebből nem is csinált titkot: „Remélem, hogy az Individual Thought Patterns egy magasabb szintre emeli a metalt, mint művészeti formát. A lemez bebizonyítja, hogy az igazán mélyre hangolt gitárok nélkül is lehet a zene egyszerre súlyos és dallamos. Emellett dalszerzőként merek kockáztatni. Nem állítok magam elé korlátokat. Az ismert utakkal nem törődöm. A fejlődés az, ami a zenét igazán izgalmassá teszi." E szavakat sok zenésztől hallhattuk már az évek során, ám csak kevesüket lehetett komolyan is venni. Schuldiner tarsolyában azonban ott lapult már egy ízig-vérig progresszív anyag, a Human, ami után senki se kérdőjelezte meg dalszerzői adottságait. Az új lemez viszont még így is váratlanul érhette a közönséget, az Individual Thought Patternsszel ugyanis a gitáros és alkalmi elit osztaga az önismétlés helyett tovább araszolt előre az addig felfedezetlen utakon.Ha a melodikus death metal gyökereit keressük, előbb-utóbb bele kell botlanunk az Individual Thought Patternsbe. Ez volt a Death addigi legdallamosabb alkotása, tökéletes bizonyítéka annak, hogy az extrém zene is lehet igényes és magas színvonalú. Rögtön a nyitó Overactive Imagination magasra teszi a lécet mesterien megírt szerkezetével és a Death-lemezen addig nem hallott minőségű ikerszólóival. Az előző lemez drámaiságát idézi hangulatában az In Human Form, melyre a koronát Hoglan gazdag dobjátéka teszi fel. A termetes ütős egyébként tökéletes választás volt Reinert után, itt hallható pályája egyik legfifikásabb teljesítménye. Szintén figyelemreméltó darab a parádés riffelést és tempóváltásokat tartalmazó Jelousy, ahol a basszustémákra is érdemes odafigyelni, Steve DiGiorgio a Human után ismét sziporkázik. Személyes kedvencem a lemezről a Trapped In A Corner, melynek főriffje véleményem szerint egyike a valaha megírt legzseniálisabb gitártémáknak.A virtuóz és nem különben roppant fogós gitárszólók hallatán az is elgondolkodtató, hogy dacára a rosszízű pletykáknak diktátori hajlamáról, Schuldiner mennyire képes volt a Death vénájába injekciózni az új társai által hozott hatásokat. A Human improvizatív jellegű megközelítésében nagy szerepe volt Masvidal és Reinert közreműködésének, jelen esetben pedig elég csak arra gondolni, milyen közegből is érkezett Andy LaRocque. Death lemezen korábban soha nem hallhattunk olyan klasszikus ízű szólókat és harmóniákat, mint itt. És mégis, a végeredmény minden esetben ugyanaz: Death.

Symbolic (1995)

A zene néChuck az ekkori interjúk alapján tudatosan törekedett a skatulyák szétfeszítésére, és abban is megelőzte korát, hogy ekkoriban már pontosan látta, ami két-három éven belül be is következett: a tradicionális metal újraéledését. Természetesen ezen a ponton még senki sem hitt neki (emlékszem, én is csak a fejemet ingattam az aktuális Metal Hammer interjú olvastán, amiben azt fejtegette, hogy az újjáéledt punk után már csakis a metalon lehet a sor). Chuck:„Szeretném, ha mindenki tudná, hogy szerintem a Death egy igazi metalzenekar, amelyik simán és egyszerűen csak súlyos metalt játszik. Sosem skatulyáztam be magunkat egy adott kategóriába. Ha valaki egy úgynevezett death metal banda tagja, arról sokan azt hiszik, hogy mással sem tölti az idejét, mint sátánista gyűlésekre jár, állatokat kínoz vagy pedig egyszerűen csak őrült. Ez az egész abszolút nem igaz a Death tagjaira. Szeretném mindenkivel tudatni, hogy messze nem nyálas az az ember, aki a death metal stíluson kívül más metalzenét is hallgat. Amikor fiatalabb voltam, én egyszerre hallgattam a KISS-t, a Slayert, a Mercyful Fate-et, a Queensryche-ot és a Venomot. Ezek a csapatok mind különböző zenét játszottak, de én mindet szerettem. Sosem tagadtam, hogy imádom a dallamokat. Legnagyobb kedvenceim az Iron Maiden, a Judas Priest, a Manowar, a KISS vagy a Mercyful Fate, és ezek a zenekarok mind tele vannak óriási dallamokkal. Sosem állítottam azt, hogy csakis a Venom, a Metallica vagy a Slayer volt hatással a zenémre. A Scream Bloody Gore-on is voltak dallamok, de nem olyan sok, mint ma, és az a kevés sem volt igazán markáns. Ennek annyi volt az oka, hogy nem tudtam igazán jól bánni a gitárral, és az ilyen ikerszólós, harmóniagazdag zenekarok hatása csak később jöhetett elő."miképp ismét változott: az anyag nemcsak a Death addigi legletisztultabb albuma lett, de egyben soha korábban nem voltak olyannyira nyilvánvalóak és kézzelfoghatóak a banda – illetve elsősorban Schuldiner – tradicionális heavy metal hatásai, mint itt. Mindez ma már talán nem tűnik nagy vívmánynak, akkoriban azonban igenis az volt: ne feledjük, 1995 a mainstreamben még mindig a grunge-ról és egyre növekvő mértékben a dél-kaliforniai pop/punk vonalról szólt, a '80-as évek heavy metalja pedig jobbára még a lepusztult, lehetőségeitől megfosztott undergroundban is tiltólistán volt. A Symbolic ugyanakkor olyannyira nyíltan merített Chuck kedvenceitől, ami még az Individual Thought Patternshez képest is előrelépést jelentett, miközben maga a zene dallamosabb és fogósabb volt, mint valaha. Morris hatalmas terű, tiszta, ám brutálisan intenzív hangzása szintén új színezetet adott a daloknak.

The Sound of Perseverance (1998)

Időközben a rajongók egyre hangosabban követeltek egy új Death lemezt – aztán már a kiadó is –, Schuldinernek pedig nem kellett kétszer mondani a dolgot. Hamar neki is állt hát, hogy embereket verbuváljon egy új Death albumhoz. Hamm adott volt, dobosra pedig egy házibulin akadtak: a bámulatos tehetségű Richard Christy bármit eljátszott, amit csak Schuldiner próbaként kért tőle, így már csak a basszusgitárosi poszt maradt üresen... De nem sokáig, Steve DiGiorgio basszusfenomén neve adta magát, hiszen Schuldiner már korábban is játszott vele a Humanen. Néhány demót készített is aztán ez a felállás, ám DiGiorgio egyéb elfoglaltságai miatt végül mégsem tudta vállalni a további munkát, így Schuldiner azt a Scott Clendenint kérte fel, akivel a Control Deniedban is játszott. Tehát Chuck ismét az egyik lehető legjobb felállással foghatott neki az új Death műnek, amely végül egyben a csapat hattyúdalát is jelentette.A nyolc dalt és egy feldolgozást tartalmazó korongon hihetetlenül technikás zenét hallunk, mely éppúgy merít a jazzes improvizációk izgalmas világából, mint az extrém death metal agresszivitásából. Ugyanakkor talán itt, ezeken a vörösbe foglalt dalokon érezni leginkább a klasszikus heavy metal hatását. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy a lemezt hallva sokakban felmerülhetett a kétely, miszerint ez valójában egy Control Denied lemez, nem pedig Death, holott tüzetesebb odafigyeléssel mindenki számára nyilvánvalóvá kell válnia annak, hogy ez itt nem más, mint a természetes fejlődés következő állomása, mely teljes erejében mutatta meg a világ egyik legjelentősebb death metal csapatát.Teljesen mindegy, melyik dalt ragadjuk meg, képtelenség gyenge pontra tapintani. Így a nyitó, majd' hét perces Scavenger Of Human Sorrow olyan erős kezdés, amilyet egy efféle lemezhez csak elképzelni lehet. Bámulatosan technikás dobjáték fonódik össze hasonlóan parádés basszusfutamokkal, s minderre feszül rá a két gitáros ihletett játéka. Rendkívül összetett darab, végletekig csiszolt, ám mégsem érezni unalmasnak vagy épp túlzásnak a sok témát, váltást, köszönhetően a gitáros/énekes vezér roppant érzékeny dallamírói vénájának. A gitártémák azonnal rögzülnek az agyban, dúdolhatóak, zeneiek. Csodálatos gitárjátékkal nyit a Bite The Pain, mely egy igen súlyos tétel, hasonlóan mély mondanivalóval, és ha már dalszövegek, e téren számomra a lemez csúcspontja a Story To Tell, ahol azt a tragikus hangulati élt érzem kitüremkedni, ami egyébként is jellemző az összes Schuldiner-alkotásra úgy a Human óta. Persze tény, hogy a Death utolsó négy lemezének legjava pszichológiai témákat boncolgatott, ám erre a korongra mégis jellemző valamiféle végzetszerűség, ami az előzőekből ennyire erősen tán nem világlik ki. „To you I am past / A story to tell / Tell it", szól a dal egyik strófája, amit mind a mai napig hátborzongatónak találok, ismerve Schuldiner későbbi tragikus sorsát.Az olyan bivalyerős dalokon túl, mint a klipes, sötét Spirit Crusher és az élet leglényegét tökéletesen megfogó Flesh And The Power It Holds, akad olyan kakukktojás is, mint a Voice Of The Soul, mely egy instrumentális tétel, s ez valóban mutat némi hasonlóságot a dallamosabb vonalú Control Denieddal. Bónuszdalként pedig a végére jutott a híres Painkiller feldolgozás, amely eléggé megosztotta a rajongókat, főképp Schuldiner vokalizálása miatt. Természetes folyamat eredményeként Chuck a korai mély hörgésből jóval magasabb tartományba eső, már-már károgó stílusba váltott, mely sokaknak okozott negatív meglepetést: "Eredetileg csak a japán verzióra akartuk feltenni a Painkillert, de annyira jól sikerült, annyira megtetszett mindenkinek, hogy kár lett volna elzárni a többség elől. Mindenki azt hitte, hogy a szokásos módon, halálosan brutális hangon fogom előadni a dalt, de előszedtem a Rob Halford hangszálaimat, pontosabban a Raw Halford hangszálaimat!Ha-ha!"Mindezzel együtt érdemes meghallgatni ezt az átiratot is, mert rengeteget elmond arról, honnan is érkezett Schuldiner, aki egész életében határozottan elutasította a zenei skatulyákat, s a mércét nem stílusok, hanem minőség szerint állította fel.

Halála

1999 májusában agytumort diagnosztizáltak Schuldinernél. A sugárkezelés után műtéti úton távolították el a daganat maradékát 2000 januárjában. A műtét költségei anyagi csődbe vitték a családot. Az utókezelésre alapítványokon keresztül gyűjtöttek pénzt a rajongók és a zenésztársak. A betegség egy időre visszahúzódott és Schuldiner dolgozni kezdett a második Control Denied album dalain, de 2001 májusában megint jelentkeztek a tünetek. A rák újra megtámadta és fél évvel később, december 13-án meghalt.Egy zseniális úttörőt, igazi pionírt vesztett el a metál világa, nyugodj békében Chuck!

Tovább a Death oldalára.