Tom Waits-el, a magyar polgár tipikusan először nem énekesként, pláne nem költőként, hanem színészként találkozhatott. Mindez Jim Jarmusch filmjeiben, főként a "Törvénytől sújtva" c. darabban történhetett meg az emberrel, ha járt Art-moziba a 80-asok közepén. Ebben a történetben Waits Roberto Begninivel és John Lurie-val az oldalán valóban kiválót nyújtott, s már ekkor levehető volt, hogy az örökké életvidám latin kisember mellett Waits és Lurie (és persze a rendező, Jarmusch) az amerikai mítosz legmélyére nyúlt vissza. Az örök önsorsrontókhoz, a mindig továbbálló, kevés beszédű, nőket babonázó, értük pusztuló, majd őket elhagyó csavargókhoz, hobókhoz, hipsterekhez, vagy hívjuk, ahogy akarjuk... Ezek közül egy Tom Waits. (Csak sajnálni lehet, hogy John Lurie előtt nem tiszteleg hasonló kvalitású zenekar, mint T.W. előtt a Braindogs.)

Mert az A38 Hajóra immár több ízben visszatérő Braindogs formáció kétségtelenül minőség. Csak...

A füst, mintha kezdene nagyobb lenni, mint a láng. A jegyek x hete elfogytak. Az első sorokban eksztatikus hangulat uralkodik a színpadra lépők láttán. A várakozás óriási, a hangulat felfokozott. És amikor a koncert elkezdődik a néző, aki először látja a zenekart, amellett, hogy a zenészek kíválóságának elismeréssel adózik, számonként nyugtázza, hogy hát ezt a számot, ezt a hangot, ezt az érzésvilágot már hallottam-láttam valahol, valakitől, erősebben, jobban, eredetibben. És lassan leesik a tantusz, hogy Tom Waits valójában zeneileg nem talált ki semmit. (Lurie-val ellentétben.) Amerikai vagabund költő, aki művészetének karcos líráját bluesból, rockból, jazzből, lemondásból, keserűségből és bölcsességből gyúrja, akinek sorai telis-tele vannak tűzdelve utalásokkal mind a nagy elődök felé. Akiket a magyar közönség viszont közel nem ismer annyira, mint Tom Waits-et. Így a dolog furcsává válik. Hazájában az egész zenei-szövegi produkció egy óriási épület következő téglája, itt meg egyedülálló új hangként jelenhet meg. Holott élt és alkotott már pl. Captain Beefheart, akinek hangját Ian Siegal kábé a fél koncerten át hozta, és persze élt és alkotott Howlin Wolf, (no meg Willie Dixon), akik ennek a zenei világnak alfáját és omegáját jelentik. Ez az USA-ban közhely, Magyarországon le kell írni, ahhoz, hogy Tom Waits művészetének helyét ki- és megjelöljük.

Mindezek után a koncertről, magáról. Jó volt hallani, ahogy Kiss Tibor és Ripoff Raszkolnyikov ismét gitároztak, jókedvvel, bőséggel, sokszor szinte a háttérben, mégis szolid jelenlétükkel uralva a színpadot ezekben a percekben. Frank muzikalitása, legyen szó dobról, énekről, billentyűs hangszerről, valóban lenyűgöző. Megértem azokat, akik kedvelik. És mint írtam, kiváló mindenki ebben a zenekarban, bár úgy vélem az est egyes részeiben Ian Siegal és Varga Líviusz mintha sok lett volna kissé... Mert van az, hogy valami (valaki) spontán, és van az, hogy erőltetett. De erről elég is ennyi. Maradjon az a végszó, hogy fontos, jelentős életmű előtt tisztelgett 28-án az A38, méltó módon, remélhetőleg nem utoljára.

No és ha már tisztelgés, meg összamerikai művészet, akkor tisztelegjünk egy pár perc erejéig Isten és az amerikai nép legidiótább teremtménye, a muffin előtt Captain Beefheart és osztálytársa, Frank Zappa közös lemezén megjelent számával.

Bene András