Egy korszak lezárult, de nem tudtunk szomorkodni: Boysetsfire koncertbeszámoló - 2024.10.03., Bécs
Boysetsfire - 2024.10.03., Bécs
A delaware-i post-hardcore banda fennállásának 30. évfordulójára bejelentett turnéra már majd’ egy éve el lehetett kezdeni gyúrni, betervezve a legalább Bécsig tartó utat. A “Thirty Years And Counting” elnevezés azt is sejteti, hogy nem leköszönő körútról van szó, viszont a mikrofon mögé keresniük kell majd valakit, akinek nem kis életmű szakad majd a nyakába. Nat Gray ugyanis utoljára lépett fel a bandával a csupán néhány országot érintő turnén.
Sosem felejtem el, hogy a Boysetsfire-rel való megismerkedésem úgy indult, hogy egy Silverstein koncertre jöttem ugyanígy Bécsbe, ugyanígy az Arena-ba, és meg voltam róla győződve, hogy ott a Silverstein lesz a fő attrakció. Miután egy nyúlfarknyi setlist után levonultak, volt egy kis csalódottság bennem…aztán színpadra lépett a BSF, és nem tudtam tovább durcáskodni, annyira magával ragadott a zene és az, hogy rajtam kívül a teljes teltházas helyszínen mindenki baromira tudta, miről van szó, és nagyon élvezte.
Külön szép öröm, hogy a férjemet én vezethettem be a Boysetsfire-életműbe: először a 2022-es holland Yera On Air fesztiválon látogattunk el együtt a koncertjükre, akkor viszont egy hatalmas zivatar miatt mindössze néhány szám után véget ért a show. Bizony a mélyebb sárrétegekig lógott az orrom, és azóta egyre kisebb esély látszott egy új turnéra, amire eljuthatok, mivel a frontember Nat Gray már akkor is egyéb zenei projektekkel volt inkább elfoglalva. Na de eljött a mi időnk, ismét Bécs, ismét a szuper hangulatú Arena.
Az estét a számunkra ismeretlen Michael Rudolph Cummings nyitotta, aki picit kilógott stílusban az est két hangos szereplője mellett a kis nyugis folk-rockjával. Mi egyébként lecsúsztunk róla. Később egy rövidke pengetés erejéig visszatért egyébként, a BSF encore elején.
A nagyobbik előzenekar szerepében fellépő Strike Anywhere-t végig tudtuk már állni. Még az autóban ülve felelevenítettem, milyennek is ismerem őket, a 2006-os album idején, a korai Rise Against-et idéző hangzásukkal emlékszem, hogy nagyot robbantak és fényes jövőt jósoltak nekik, de úgy tűnik, később sokan mások is elvesztették el az érdeklődésüket feléjük, ráadásul alig adtak ki új anyagot azóta. Egyébként eléggé frappáns és méltó párosításnak tűntek a BSF mellé. Kicsit egybefolytak nekem az itt előadott dalok, a hangzás sem volt igazán kielégítő. A frontember, Thomas Barnett azért megpróbálta energizálni az eléggé mozdulatlan közönséget, volt, hogy be is ment közéjük, de túl nagy lelkesedés nem lett ebből sem.
Következhetett a BSF. A néhány tipikus kezdődal közül az After The Eulogy-t választották erre a turnéra, amelynél szerintem nincs is alkalmasabb beröffentő szerzemény, az ember egyből össze is kapja magát, hogy eleget tegyen a “rise, rise” felszólításnak. Több zúzós dalt el is lőttek egyhuzamban, mikor végre egy kis szusszanást tartva Nat elmondott pár mondatot arról, hogy nemrégiben nembináris személyként coming outolt, ám sajnos rengeteg támadást kapott emiatt, ráadásul BSF rajongóktól (is)... Instagram-bejegyzéseiben számos ilyen üzenetet közzétett, amit nagyon rossz volt látni, és ezek tudatában külön hálásak lehetünk, hogy egyáltalán bevállalta a turnét (bár gondolom nem véletlen, hogy a leginkább elfogadónak számító országokban léptek most fel). Ismerőseim például, akikkel véletlenül összefutottunk a koncerten, itt szembesültek az átalakulással. Egyikük még nem is látta élőben a bandát, ő úgy fogalmazott, hogy Natről sugárzott, milyen jól érzi magát a bőrében, magával ragadó energiával, ráadásul teljesen visszaadva a stúdióban felvett ének színvonalát. (Hozzátéve, hogy elég nagy volt a kontraszt a Strike Anywhere-hez képest.) Bizony, elképesztő, hogy mennyire szívvel-lélekkel, könnyedén, mégis a dalokat komolyan véve adta elő Nat a nyers erőt is igénylő üvöltős részeket, valamint a lágy énekdallamokat. Bár a hangosítás döcögősebben indult, idővel sikerült méltóképpen ráerősíteni az énekre, szerencsére.
Pár nappal korábban a turné eleji, USA-ban játszott setlistet összevetettem a német állomásokéval, Nat oldalán meg is jegyeztem, hogy remélem, Bécs az utóbbihoz lesz hasonlóbb. Minthogy szívesen reagál a normális hangvételű kommentekre, hamar vissza is jelzett, hogy megnyugodhatok, figyelnek arra, hogy hol melyik dalok működnek különösen jól. Így hát mi is megkaptuk a Walk Astray-t, aminek az akusztikus, bevezető részét fullosan a közönségre bízták. Ez egy tervezett élmény volt, ütött is, ahogyan elvárható volt. Nem kevésbé szerethető mozzanat volt azonban kicsit később, amikor egy kissé elrontott zenekari kezdés után Nat a közönséggel összekacsintva megjegyezte, hogy aki régóta jár BSF koncertekre, az tudhatja, hogy előbb-utóbb beugrik egy ilyen baki, ez is hozzájuk tartozik. A ráadásban ezt követte még a legkönnyedebb, utolsó albumos One Match, ami pont jó arra, hogy az ember vegyen pár nyugodt lélegzetet, mielőtt még a Rookie bevezető gitártémája alatt feleszmél, hogy most akkor szűk 4 percben ki lehet és kell is ereszteni minden összekaparható energiát, mert az tuti, hogy ez lesz a “szülinapi” buli vége.
Érdemes meghallgatni Nat új bandájának, a The Iron Roses-nak a tavaly megjelent első, self-titled albumát. A koncerten is elmondta, hogy neki bizony ez a jövője. A BSF viszont valószínűleg, a turné nevéhez hűen, bár kényszerűen megváltozott felállásban, de zakatol és zúz tovább a negyedik X felé…
Tóth Beatrix
Fotók: kirstenotto Instagram
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
