Egy porszívócsőtől a Brutal Assault színpadáig: interjú Drótos Gáborral
Hogyan lesz valakiből metálgitáros, klasszikus hangszeres, zeneszerző, és multiinstrumentalista szimfonikus death metal hazai úttörője egy személyben? És vajon mit keres egy gyerek a porszívócsővel az ágyon koncertet szimulálva, hogy néhány évvel később már Japánban és Amerikában álljon színpadon? Drótos Gábor (ex-Gutted, ex-Tesstimony, ex-Septicmen) története bizonyítja, hogy minden ikonikus karrier mögött ott lapul egy gyermekkori lemezborító, egy rokonságban megbúvó akusztikus gitár, vagy épp egy panelházban elszántan bömböltetett basszusgitár – s az is, hogyan lehet mindebből egy ország határait messze túllépő zenei életmű.
Rockbook: Hogyan kezdődött nálad a zenélés, és mi volt az első inspirációd?
Drótos Gábor: Minden hatéves koromra vezethető vissza. A bátyám hozott egy Iron Maiden-lemezt a szomszéd sráctól: a Live After Death koncertalbumot. A borítón Eddie azonnal kiverte a biztosítékot - lenyűgözött, megijesztett és elvarázsolt egyszerre. Annyira tetszett, hogy nem tudtam levenni róla a szemem; éveken át őt rajzolgattam, újra meg újra. A dupla bakelitlemez belső borítóin koncertfotók sorakoztak, és a felvételen hallható közönség ovációja szinte életre keltette őket. Ott és akkor történt meg a csoda: hirtelen világossá vált, hogy én is ezt akarom csinálni. Elővettem egy porszívócsövet, egy tollaslabdaütőt vagy bármit, aminek nyele volt, és az ágyon állva eljátszottam a koncertet vagy hatezerszer.
Rockbook: Milyen zenéket és zenekarokat hallgattál gyerekkorban?
D. G.: Az Iron Maiden mellett meghatározó volt számomra a Scorpions és a Queen is - ez a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején történt. A Queen: A Kind of Magic lemeze (a Gimme the Prize vagy a Princes of the Universe, ezek óriási metálnóták), valamint Ozzy Osbourne, az AC/DC, a Judas Priest és az Accept zenéi mind jelentős hatással voltak rám. Ezeket a bátyámmal együtt gyűjtöttük és hallgattuk, így a headbangelés igen korán megjelent az életemben. Idővel a keményebb műfajokat is megismertem, ahogy a környezetemben is változott a zenei ízlés. Ekkor jött a Kreator, az Exodus, a Sodom, a Bathory, a Venom, a Destruction, az Overkill stb...
Rockbook: Hogyan jutottál hangszerhez, hol tanultál zenélni?
D. G.: Akkoriban Várpalotán és környékén nem volt hangszerbolt. Illetve Veszprémben akadt egy, de erről mit sem tudtunk. Így fogalmam sem volt, honnan tudnék gitárra szert tenni. Egy nyáron az unokatestvéreméknél nyaraltam, amikor egyszer csak észrevettem, hogy a nappali szekrényének tetején, sok más holmi között, kikandikál egy gitárnyak. Az bizony egy igazi akusztikus gitár volt. Azonnal érdeklődtem a nagynénémnél, levehetem-e, megnézhetem-e, és egyáltalán, hazavihetem-e örökbe? Megkaptam a hangszert és ezzel minden elkezdődött. Az ölemben tartottam, úgy játszottam rajta, mintha egy citera lett volna - túl nagy volt a 4/4 -es hangszer nekem, hiszen ekkor még csak tízéves kölyök voltam, és semmit sem értettem hozzá. Nem a bundközöket fogtam le, hanem magukat a bundokat, méghozzá a hüvelykujjammal. Fogalmam sem volt, hogyan kellene. Az első években tanári segítség nélkül, főként helyi srácoktól lestem el fogásokat, akik már valamennyire tudtak gitározni. Ahogy fejlődtem, egyre specifikusabb metalriffeket és dalokat kezdtem gyakorolni, és már akkor próbálkoztam saját riffekkel. Maga a „zeneszerzés” tehát kezdettől fogva jelen volt az életemben.
Rockbook: Szóval nem zeneiskolában kezdted?
D. G.: Nem, ez még nagyon kezdetleges tanulási folyamat volt. Néhány klasszikus dalt játszottunk - a szokásos Smoke on the Water-t vagy A felkelő nap házát. Aztán lassan bekerült a repertoárba egy-két Sodom-dal is; például az Agent Orange nótát már teljes egészében el tudtam játszani. Így kerültem be az első zenekaromba, tizenhárom évesen. Ez volt a Dissect nevű death metal zenekar. A lakótelepünk garázssorának egyikében próbáltak a srácok és a hang odavonzott. Ott találkoztam Márton Péterrel - később a Without Face, a Sunset Sphere, a Visioned Frailty és még sok más formáció alapítótagjával. Irgalmatlanul tekerte a gitárt az akkor tizenöt-tizenhat éves srác, teljesen lenyűgözött. Ott pecsételődött meg igazán a sorsom. Megkérdezték, ismerek-e olyan basszusgitárost, aki ilyen zenét játszana. Feleltem, hogy én szívesen elvállalnám. Persze gitáros szerettem volna lenni, de akkor éppen nem volt üresedés a poszton, így maradt a bőgő. Kissé furcsán néztek rám, majd megkérdezték:
- Miért, te tudsz gitározni?
- Egy kicsit tudok - feleltem enyhén megszeppenve.
Na és akkor elsütöttem a Sodom Agent Orange nótáját. Azonnal bevettek, másnap már mehettem próbálni. Ugyan még nem volt saját hangszerem, de biztosítottak egy ócska basszusgitárt, amelyen mind a négy húr teljesen rozsdás volt - azon gyakoroltam. Két hét múlva már demót vettünk fel Zalaegerszegen, amiben az akkori Monastery zenekar segített. Az első koncertünk is ott volt, szintén a Monastery társaságában.
Idővel a Dissect felbomlott, majd egy újabb formációban kezdtem el játszani - ez már inkább a Faith No More-hoz vagy az Alice in Chainshez hasonló, kísérletező hangulatú zenét játszott, ez volt a Lemon Jane.
Rockbook: Mely zenekarok voltak a legfontosabbak számodra, és hogyan jutottál nemzetközi szintre?
D. G.: A Septicmen volt az első komoly, hosszabb ideig működő zenekarom, amellyel albumokat készítettünk és rengeteget koncerteztünk. Itt már gitárosként voltam jelen. Horzsolós riffek, tömény thrash-zúzás - imádtam.
Később egy fesztiválon összefújt a szél Sömével (Selmeczi András, a Gutted basszusgitárosa). Igen komoly, filozofikus állapotban, azaz csacsi részegen megfejtettük, hogy a death metal az bizony nagy királyság. 
Pár hónappal később felhívott, hogy volna-e kedvem egyet jam-elni. Mondom: „Miért is ne?”
Pár hónappal később felhívott, hogy volna-e kedvem egyet jam-elni. Mondom: „Miért is ne?”Valahol sejtettem, hogy ez nem pusztán egy baráti jam lesz, hanem inkább egy meghallgatás - mivel a hírek szerint a Guttedból kiszállt az akkori gitáros. Ennek megfelelően alaposan felkészültem. Amikor nekiálltunk a bárdok nyüstölésének, úgy daráltam, mintha az életem múlna rajta - füstölt a hangszer. Söme ekkor már nem is próbálta tovább fenntartani a „csak jam-elünk” látszatát, hanem egyenesen rákérdezett, volna-e kedvem a Gutted-ban gitározni. Bejött a sejtésem, és azonnal igent mondtam. Hívta is Sanyit (Hajnali Sándor, Gutted-énekes), amit fél füllel hallottam:
- El tudja játszani?
- El hát, ez állat! - hangzott a válasz.
Kezdetben nagyon nehéz volt. A zakatolós négynegyedes thrash-riffek után a szélvész tempójú poliritmiák és a komplex nótavázak rendesen megizzasztottak. Nagyon sokat gyakoroltam akkoriban - ha időm engedte, napi hat-nyolc órát is. Tiszta fanatizmus volt. Így kerültem tehát a Gutted-ba. Két évig párhuzamosan vittem a két zenekart, de végül döntenem kellett, mert egyszerűen nem bírtam mindkettőt. Barátsággal kiváltam a Septicmenből. A Gutted-dal bejártuk a világot: Japántól szinte az összes európai országon át egészen Amerikáig. Rengeteget utaztunk, és hatalmas élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtunk. Egy idő után azonban a Gutted szünetelt - személyes okok miatt jegeltük a zenekart. Ekkor keresett meg Forray Tomi a Tesstimony-ból. Petheő Ati (Zivatar) kiszállt, így megüresedett egy gitáros poszt, és felajánlotta, hogy ha van kedvem, játsszunk együtt.
„Miért is ne?” - mondtam.
A Tesstimonyval is lehúztunk pár évet, rengeteg koncerttel. Bár velem album nem készült, iszonyú jó időszak volt. Teljesen dilis társaság - a szó legjobb értelmében. Sokan kérdezték is:
„Te mit keresel itt ezekkel? Hát ezek hülyék, te meg normális vagy!”
Haha, imádtam őket.
Aztán a Tesstimony lassan elhalványult. Nem koncerteztünk, nem próbáltunk, mindenki csinálta a saját dolgát, más zenekarokat. Közben a Gutted újra beindult, és két új lemezt is írtunk, különböző felállásokban. Ismét jöttek a hazai és külföldi koncertek, turnék. Idővel azonban kezdtem demotiválttá válni. Fáradni. Azt vettem észre, hogy a zenekaros lét egyre inkább teherré válik. Tudtam, éreztem, hogy kéne albumot csinálni, kéne dalokat írni, de valahogy nem ment. Azt is hozzá kell tenni, hogy egy Gutted lemezen szereplő riffmennyiségből egy „normális” zenekar nagyjából hat albumot is összerakhatna. Haha... Elég sok motívumot ellőttünk, kiürült az ötletláda. Így el is mondtam a többieknek, hogy már nem szeretném sokáig csinálni. Persze mindig beugrott valami egzotikus állomás - egy Baltimore, egy Tokió, egy újabb mini turné valahol a világ másik végén. Az ilyenre az ember természetesen nem mond nemet. 2020-ban végül megegyeztünk, hogy azt az évet még végig csinálom, mert tele volt izgalmas állomásokkal. Még Moszkvába is elmentünk - aztán jött a COVID, és „megoldotta a problémát”.
Rockbook: Hogyan élted meg a nemzetközi fellépéseket, turnékat és az “ikonokkal” való találkozásokat?
D. G.: Olyan zenészekkel játszhattam egy fesztiválon, vagy akár előzenekarként, akiket tinédzserként bálványoztam - ott feszítettek a posztereken a szobám falán. Például a Morbid Angel, a Cannibal Corpse, az Exploited, a Biohazard, a Krisiun, a Suffocation, a Dying Fetus, a Kreator és még sok más ismert zenekar mellett léphettünk fel.
A baltimore-i Maryland Deathfesten a harmadik dal után a közönség elkezdte kántálni a zenekar nevét:
„Gutted! Gutted! Gutted!”
Ott álltam, lenéztem a közönségre, és csak az járt a fejemben:
-Te egy várpalotai "hülyegyerek" vagy… hogy kerültél ide? Haha...
Egy volt bányász kisváros szocreál környezetében felnőve ilyesminek semmi realitása nem volt. Álmodni persze mertük - hiszen mást sem csináltunk kölyökként, ahogy headbangeltünk a kisszobában, de hogy ez egyszer tényleg megvalósul, azt sosem gondoltuk volna. Nagyon-nagyon szürreális élmény volt.
Gutted
Volt olyan is, hogy egy repülőn utaztunk a Mastodon tagjaival. Teljesen véletlen találkozás volt. Ahogy szálltunk fel a gépre, Sanyi gyermeki izgatottsággal mutogatott az előtte ülőkre, és félig suttogva, félig tátogva mondta:
- Itt ül a Mastodon! Itt ül a Mastodon!
- Mi? Ott ül a Mastodon? - kérdeztem értetlenkedve hangosan, mire persze felfigyeltek a Mastodonos srácok.
- Hi guys, hi guys! - köszöntünk egymásnak. És tényleg Mastodonék voltak.
Egy másik érdekes szitu a Tesstimony idejéből maradt meg: a Dying Fetus előtt játszottunk, és a backstage-ben melegítettem. Két fotellel arrébb a Dying Fetus gitáros frontembere, John Gallagher is éppen ezt tette. Fél szemmel figyeltük egymást - hogy vajon mit gyakorol a másik kopasz.
Aztán John megtörte a csendet, és megkérdezte, van-e nálam hangoló.
- Há’ hogy a jóistenbe ne lenne, te nagyon nagy mester! Milyen színűt hozzak? - vágtam rá nevetve.
Odaadtam neki a tunert, mire elkezdte mutogatni, milyen skálákkal és gyakorlatokkal melegít be. Erre én is megmutattam neki egy ujjerősítő, függetlenítő gyakorlatot - amibe beletört a bicskája. Persze ebből az égvilágon semmi nem következik, hiszen ő egy elképesztően jó gitáros, hörgős és death metal-ikon, a színtér egyik legjobbja. De aznap azért nagy mellénnyel mentem ki a színpadra.
Rockbook: A zenekaraid, projektjeid közül melyek voltak a legmeghatározóbbak?
D. G.: A Gutted igazi áttörést hozott, mind szakmailag, mind nemzetközi lehetőségek terén. A zenekarral készült lemezek külföldi kiadóknál jelentek meg. Amikor beszálltam, már bőven megvoltak a külföldi kapcsolatok. Sanyi nagyon értette ezt. Ki, kivel, milyen kapcsolatban áll, kit kell keresni stb. Nagyon jó verbális készségei vannak, így a szervezői munkát is ő végezte. Ezek a körülmények meghatározták a hozzáállásomat. Magas volt a léc, meg kellett ugrani. Ahogy említettem, rengeteget gyakoroltam, és szinte minden nap próbáltunk.
Rockbook: Hogyan jutottál el aztán a klasszikus zenéhez, mikor kezdted el a komolyabb hangszeres tanulást?
D. G.: Mindig erős vonzódásom volt a komolyzenéhez. A klasszikus gitározás mindig jelen volt az őrült riffelések mellett is. Tizenhárom-tizennégy évesen magántanárhoz jártam: klasszikus gitárt tanultam Dunai Lászlónál, aki egyébként építi is ezeket a hangszereket. Nagyon tetszett a reneszánsz lant- és klasszikus gitárzene világa.
A családunkban is jelen volt a komolyzene - otthon gyakran szólt Muszorgszkij, Verdi, Erkel opera stb. Aztán a klasszikus hangszerelés emészthetőbb formája, a filmzene ragadott meg igazán. Az első nagy élményem Basil Poledouris: Conan, a barbár című filmjének zenéje volt, ami óriási hatást gyakorolt rám. Nem volt VHS-lejátszónk, így amikor valamelyik német csatorna leadta a filmet, klasszikus gitárral „lehallgattam” a főbb motívumokat, akkordmeneteket, és azokat játszottam magamnak. Ez volt az én „lejátszóm” - úgy tudtam újra meghallgatni, ha eljátszottam a dallamot.
Később szólógitározni is tanultam, szintén magánúton, Bozsoki Tamásnál. Azért említem mindkét várpalotai úriembert, mert Várpalotán és környékén minden gitáros náluk tanult, és komoly tudású zenészek kerültek ki a kezeik közül. Ha jól tudom, volt, aki egészen az amerikai Berklee egyetemig jutott, más pedig zeneiskola-igazgató lett. Na meg ott van a magamfajta, aki zajt kelt Tokióban és Las Vegasban, haha... Ez egyfajta tisztelgés is az ő munkájuk előtt.
A vonós hangszerekkel jóval később, már felnőttként kezdtem el foglalkozni. Akkoriban már írtam kisebb filmzene-szerű darabokat, VST-vel, virtuális hangszerekkel. A hangszercsoportok még csak-csak megszólaltak - sok pepecselés és utómunka árán egészen realisztikusan -, de a szólóhangszerek, főleg a vonósok, borzasztóan szóltak. Véleményem szerint ma sem az igazi. Így született meg bennem az igény, hogy ezeken a hangszereken meg kell tanulnom játszani.
Érdekességképpen megemlíteném, hogy visszatérő éjszakai álmaimban csellón játszottam - és részben ezért is éreztem egy csillapíthatatlan késztetést, hogy belevágjak.
Rockbook: Tehát a szimfonikus death metal meg klasszikus zenei vonal, ez együtt jár nálad?
D. G.: Igen. A metál fuzionálása a szimfonikus zenével ötlet már elég korán eszembe jutott, és talán az első találkozásom a Metallica S & M (Symphony and Metallica) volt, és ez nagyon tetszett. Aztán évekkel később találkoztam a Dimmu Borgir – Puritanical, és a Death Cult Armageddon albumaival. Ejha, mondom, ez nagyon jó! Majd, ami teljesen ledobta a láncot nálam, az a Septicflesh, a Fleshgod Apocalypse és a Carach Angren munkássága. Eldöntöttem, hogy egyszer csinálni fogok valami ilyesmit. Eljött az ideje, és most ezzel (is) foglalkozom.
Rockbook: Mennyire nehéz volt új hangszereken tanulni, felnőttként?
D. G.: Nagyon. Szerettem volna beszerezni egy csellót, de az akkori anyagi lehetőségeim ezt nem tették lehetővé, így kezdésként vettem egy nagyon olcsó hegedűt, tokkal-vonóval együtt. Nagy arccal nekiálltam: „ó, hát már lassan harminc éve gitározom, mi ez nekem?” Na, de az arcon csapás azonnal megérkezett – kiderült, hogy ez bizony nem megy csak úgy ukmukfukk. Egyetlen igaz hangot sem tudtam kifacsarni belőle. Kényelmetlen volt a tartása, más a hangolása, mint egy gitárnak, nincsenek bundok, a hangok közti távolságok is aprók a nyakon, a vonókezelésről nem is beszélve. A hegedű, és úgy általában a vonós hangszerek, véleményem szerint a legnehezebben megtanulható hangszercsalád. De nem csüggedtem – szegény szomszédjaim nagy bánatára, haha…
Később végre sikerült csellóra is szert tennem. Nagyjából ugyanazok a buktatók jöttek, mint a hegedűnél. Nem volt sikerélményem, hamar letörtek a szarvaim, és be kellett látnom, hogy ez bizony tanár nélkül nem fog menni. Találtam is egy csellótanárnőt, Hartyáni Zsuzsanna személyében, akitől azóta is, már lassan tíz éve, heti rendszerességgel veszek órákat. Klasszikus zenei darabokat tanulunk – Bach, Mendelssohn, ilyesmik. Minden órán bemelegítésként improvizálunk, és ó, ott aztán marha jó témák születnek! Lehet, hogy egyszer fel is vesszük őket.
Leander Szimfonik
Rockbook: Hogyan dolgozol jelenleg zeneszerzőként, ha nem zenekarban?
D. G.: Most már otthon alkotok, és nem koncertezem. Régebben rengeteget mentem, most inkább zeneszerzés, hangszeres tanulás a fő, saját projektekben. VST-kkel, szoftverekkel dolgozom, de igazi hangszerekkel is természetesen -vonósok és gitár. Hangmérnöki, de inkább hangtechnikusi munkákat (ahogy a Wackor Miki (vele készült interjúnk itt olvasható.) mondaná – „a hangmérnök ki is számolja”) is csinálok környékbeli zenekaroknak – felvétel, keverés, mastering. Vizualitás is érdekel, videóklipeket készítek, egyelőre csak magamnak. De lehet beruházok egy-két eszközre mert rákaptam az ízére.
Rockbook: Mi motivál, mik a jelenlegi és jövőbeli terveid?
D. G.: Egyrészt a zene szeretete, és maga, az alkotói folyamat. Na meg természetesen a hallgatók visszajelzése is fontos, hiszen ők adják rá a „pecsétet”. Ez így együtt egy csomag. Jelenleg nem akarok zenekarhoz kötött projekteket. Szabadon alkotok, klasszikus gitár, vendégprojektek, új stílusok, kamarazene, filmzene, szimfonik death metál, – minden belefér, ami éppen inspirál. Most egy akusztik, indie, pop-rock feldolgozás nótán dolgozunk, a Demerung -os Holler Gyuszi cimborámmal. Hegedülök és csellózok benne. Lesz rá videó is.
Rockbook: Hogyan látod most a stúdiózást és otthoni alkotást, miben más ez, mint a régebbi koncertezős élet?
D. G.: A stúdiózásban és az otthoni munkában hatalmas szabadságom van. Időhöz, stílushoz nem vagyok kötve. Ami ennek hátránya, hogy nagyon lassan dolgozom. Feketeöves halogató vagyok, haha... Szokták is mondani, hogy a határidő a legjobb múzsa.
Az élő fellépés igénye teljes mértékben megszűnt nálam, valahogy nem érzem már jól magam a színpadon. Az a fajta extrovertáltság és a jó értelembe vett egoizmus, ami az előadóművészethez szükséges, az nálam nagyon elhalkult. Nem állítom, hogy ez örökre így marad, de egyelőre ez van. Jól érzem magam a bőrömben.
Rockbook: Mióta foglalkozol komolyabban zenei projektek indításával, és hogyan kezdődött az Inherent Insanity projekt?
D. G.: Az Inherent Insanity nem egy hirtelen jött ötlet volt, hanem már korábban is voltak kísérletezések ebbe az irányba. Ahogy említettem, játszottam a Tesstimony-val pár évet, majd az a projekt egy időre abbamaradt. Közben Tóth Balázs énekes megalapította az I Divine-t, ex-Sear Bliss tagokkal. Viszonylag hamar ez a felállás is feloszlott, viszont már le volt kötve egy Brutal Assault fesztiválkoncert. Úgyhogy Balázs hirtelen összeverbuvált egy „supergroupot” egy héttel az Assault előtt. I Divine néven Tesstimony-dalokat játszottunk - mindezt úgy, hogy én két éve nem nyúltam ezekhez a nótákhoz, a többiek meg soha, haha… Egy próbát tartottunk előtte, aztán lesz, ami lesz, hadd szóljon! Végül is, ahhoz képest nem volt rossz. A lényeg, hogy ekkor ismét elindult a Tesstimony, és Balázs felvetette, mi lenne, ha kísérleteznénk szimfonikus elemekkel, példának pedig a Septicflesh-t hozta fel. Én ennek nagyon megörültem, és el is kezdtük ezt a vonalat. Pár nótát színpadra is vittünk samplerekkel, de aztán a Tesstimony ismét leállt. Innen datálható az első kísérletem a szimfonikus death metal irány felé.
Rockbook: Mesélj a dalszövegekről és a vokális megnyilvánulásról az Inherent Insanity-ben!
D. G.: A projektben a dalszövegek inkább társadalmi, filozófiai jellegű témákat feszegetnek, mint például a tömegmanipuláció, vallási és társadalmi dogmák kritikája. A Chains of Singularity nótában a létezés kérdését boncolgatom a kvantummechanikán és a kozmológián keresztül, kicsit beleszőve a saját lelkivilágomat. A vokál benne, az hörgés szerű hangképzés. Próbálom minél érthetőbben, artikulálva kimondani a szavakat, hogy érthető maradjon. Maga a vokál rögzítése elég vicces, mert panelházban lakom. Tehát szegény szomszédaimnak ezt is túl kell élni, haha. Felvételnél bebújok a ruhásszekrénybe és ott üvöltözöm fel. Valamit csillapít, de mindent azért mégsem. Mikor összefutok a lépcsőházban valamelyik alsó, felső vagy falszomszéddal, és beszállunk a liftbe, akkor én tudom, hogy ő hallja a marhaságaimat, és ő tudja, hogy én tudom, hogy ő hallja a marhaságaimat, haha... Ilyenkor rendszerint megbeszéljük az időjárást.
Rockbook: Hogyan fejlesztetted az Inherent Insanity hangzásvilágát?
D. G.: A szimfonikus death metal hangmérnöki oldala nem egyszerű feladat. Az én zenéimben sűrű a dob, sűrűek a gitárriffek - ebben a masszív zúzdában valahogy át kell törnie a klasszikus hangszerelésnek is. Ezért már a zeneszerzés fázisában át kell gondolni a motívumokat: vajon minden megszólal majd, amit elképzelek? Gyakran le kell mondani a finomságokról, mert a sok apró díszítés egyszerűen elveszik a sűrű textúrában. A zenében élő hangszerek is szerepelnek - például hegedű, brácsa, klasszikus gitár és cselló. Ezek adják meg azt a dinamikai mélységet és természetes lüktetést, amit a virtuális hangszerek (a VST-k) önmagukban nem tudnak - vagy csak én nem vagyok elég ügyes, hogy ezt teljesen megoldjam. Viszont a két világ ötvözésével, vagyis az élő és a virtuális hangszerek kombinációjával, áll össze igazán a teljes kép.
Rockbook: Van egy filmzenei projekted is, amit eszméletlenül összeraktál. Ez az After the Aeon. Mesélj róla!
D. G.: Az After The Aeon tulajdonképpen sok év munkájának gyümölcse, egyfajta gyűjtemény. Részben filmzenei ihletésű darabok kerültek rá – bár ezek többsége film nélkül, inkább kísérletezésből, szórakozásból született. Vannak köztük olyan darabok is, amit kifejezetten filmjelenetre írtam, amikor indultam két filmzeneszerzői pályázaton, amit a Pannónia Stúdió hirdetett meg, vagy az a szerzemény, amit a munkahelyemen pár kollégám által elkövetett underground kis filmhez írtam. Ez utóbbinak adtam meg az album címét is. After the Aeon. Ez egy annyira letargikus hangulatú fogalom, amit az a darab teljes mértékben visszaad. Évek alatt szépen összegyűltek a kompozíciók, és végül egy egységes hangzásvilágba rendeztem őket. Az albumon szintén szerepelnek a fentebb említett élőhangszerek ugyanabból a megfontolásból.
Rockbook: Mik voltak a legfontosabb együttműködések, zenészkapcsolatok az elmúlt időszakban?
D. G.: Számos hazai zenésszel, zenekarral „dolgoztam” az utóbbi években. Intrók, élővonós színezés, ilyesmikkel kerestek meg. Teljesség igénye nélkül az Aornos, Cadaveres, Thy Catafalque, The Answer Lies In The Black Void, Omega Diatribe, Leander Kills és Rising, Amigod, Archaic, Demerung zenekarok.
Rockbook: Milyen hatással volt az életedre és a zenédre a COVID-járvány?
D. G.: Egy disztópikus, szürreális időszak volt. Ahogy említettem a 2020-as év volt az utolsó, amit a Gutted-dal bevállaltam, és ezt a covid felülírta. Valahol „megkönnyebbülés” is volt, mert már nagyon nem akartam menni. Szeptemberben volt egy „kiengedés” - ha jól emlékszem-, és akkor volt még egy koncertünk a Vörös Yukban. A bezárást követően én egyáltalán nem gitároztam, mert teljesen kiégtem. A koncertre viszont fel kellett készülni. Több hónap kihagyás után nekiestem a „sportmetálnak”. Lett is a kezemben egy kiváló ínhüvelygyulladás, plusz egy ganglion a csukómon. És még a koncert is ritka szarul sikerült. Egy kis csaj fel is kiabálta a közönség soraiból, hogy „lúzerek vagytok”! Összenéztem a Tomival (Sándor Tamás - dobos), és egyszerre mondtuk, hogy „azok bazmeg”, és kitört a röhögés, haha... Nem történt semmi különös. Ha felkészült vagy, akkor a közönség pajzson hordoz, ha szarul játszol, akkor meg elhajt a picsába. Teljesen normális. Viszont méltatlan lezárása volt ennek a történetnek. Nem kellett volna már az a koncert. Már a szervezetem is tiltakozott ellene. A kezemben a gyulladás és a csomó a csuklómon másfél évig elkísért. Így ebben az időszakban nem is gitároztam. Ekkor jött a filmzeneszerző verseny, az szépen lekötött. A covid miatt a munkahelyem szinte teljesen üres volt, így ott írtam meg a kottákat az előírt hangszerekre, plusz a karmesteri partitúrát.
Rockbook: Mi motivál továbbra is az alkotásban?
D. G.: A szakmai visszajelzések és az együtt dolgozó zenészek támogatása erős motiváció számomra. Fontos, hogy a zenében megtaláljam a saját hangomat, és ne nyomás alatt, hanem inspirált állapotban dolgozzak. Az alkotási folyamat a mindennapjaim szerves része, amit lelkesedéssel végzek.
Rockbook: Köszönöm az interjút!
Gede Norbert
Fotók: Drótos Gábor Facebook, Infinitebeat (Gutted live), Zsiga Pál (Leander Szimfonik)
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
