Bejelentkezés

x
Search & Filters

Metal zene a 21. században - páros interjú Köteles Leanderrel és Áron András 'Apey'-vel

A mai magyar metal zene két meghatározó alakjával, Köteles Leanderrel és Áron András Apey-vel készítettünk interjút annak kapcsán, hogy szerintük a metal zenének hol van a helye, milyen viszonyban áll a mainstream médiával, illetve hogy hol vannak azok a határok, amiken belül a stílus képviselői mozognak a 21. század zenepiacán.
 
Rockbook: Nemrég jelent meg egy cikk (klikk ide!) az oldalunkon, amiben a szerző a metalt szubkultúraként definiálta. A kommentekben azonban ezt megkérdőjelezték. Hol van szerintetek az igazság, a metal inkább zenei stílus, vagy inkább szubkultúra?
 
Leander: Én inkább énekstílusként tekintek rá. Vannak emberek, akiknek az érzelmi világuk és az idegrendszerük szélesebb spektrumon működik, így ők több mindent képesek befogadni. A komoly zene például valójában a zene teteje, mégis nagyon kevesen hallgatják. Ugyanez a metal zenére is igaz: szerintem az emberek legfeljebb 10-20%-a hallgatja meg. Hogy ezen felül még szubkultúra is, azt nem tudom megítélni. Valamilyen szinten talán igen.
 
Apey: Babiczky Tibor író barátomat tudom idézni, aki azt mondta, hogy az emberek 20%-a egyszerűen fordítva van bekötve. Valakinek ez a zene úgy hangzik, mintha egy üstöt ütnél, valakinek meg ez a legszebb melódia, amit hallott életében. Szerintem ez így egészséges.
 
Leander: Azt is hozzá kell tenni, hogy mi a látszat ellenére dühös emberek vagyunk, s nagyon jó, hogy ezt a zenénkben ki tudjuk adni.
 
Rockbook: Szeretném tisztázni a mainstream fogalmát is. A mainstream mindenképpen a tömeggel van összefüggésben, de pontosan mit takar: az a tömegeket célzó viselkedésmód vagy a tömegek által kedvelt dolog? Azaz miben mérjük a mainstreamet, marketing fogásokban vagy teltházakban?
 
Apey: Nem lehet ezt szerintem igazán eldönteni, járhat kéz a kézben a kettő.
 
Leander: Ismerek sok olyan zenészt, akik tudatosan próbálnak olyan zenét csinálni, ami befogadható mások számára, de úgy gondolom, hogy a fő irány nem ez. A pop zenében, a hiphopban, a rockban, a metalban, mindenhol mindenki olyan zenét csinál, ami belőle természetesen jön, s ezáltal lesz befogadható, ezáltal fog hatni. A rock/metal zenének az a különlegessége, hogy rendkívül sok benne az információ, az érzelem, az energia, s ezért a befogadónak többször meg kell hallgatnia. Ellentétben a pop zenével, amivel nincs is baj. 
 
Rockbook: Ez alapján az kijelenthető, hogy minden zenei stílusnak van mainstreamje?
 
Apey: Persze, abszolút.
 
Leander: Nézzük meg a világ legnagyobb metalzenekarát, a Metallicát! Mainstream, ugyanakkor metal. 
 
 
Rockbook: Van különbség a metal mainstreamje és a popkulturális mainstream között?
 
Leander: Legfeljebb műfajilag. A Metallica is azért működik, amiért Lady Gaga vagy Freddie Mercury. Mert Hetfieldnek van egy személyisége, kisugárzása, hitelessége, amivel kiáll, és egyszerűen olyan jó dalokat csinál a zenekarával, hogy elhiszi neki a közönség. Az már inkább a műfajból adódó különbség, hogy a rock/metal esetében lassabban jutsz el a magasba, viszont a siker is sokkal tovább tart. A Metallica mégiscsak 30 éves, Lady Gaga meg nem tudom, hol lesz 10 év múlva. 
 
Rockbook: A színpadi előadásmódban, látványelemekben sincs különbség?
 
Apey: Annyira nincs. Ha a black metalt vesszük példának, elég komoly színpadi showkat láthatunk. De akár az Iron Maident is lehetne emlegetni ennek kapcsán. A metalon belül is annyi réteg, annyi eltérés van…
 
Leander: Annyi a különbség, hogy a zenész a hangszeréhez van kötve, nem tud futkosni. Bár azért, ha megnézzük az AC/DC-t… Egyébként a metal műfajában is egyre inkább előtérbe kerülnek a látványelemek. Most már nincs olyan fesztivál, ahol nincs mögöttünk legalább egy LED-fal. Egy Road-koncerten nem tudom, hány köbméter gázt égetnek el a közönség feje felett. 
 
Rockbook: Jó vagy rossz a látványelemek említett térhódítása?
 
Leander: Tök jó.
 
Apey: Nem rossz ez. Haladunk a korral.
 
 
Rockbook: Akkor ez a kor jellemzője?
 
Leander: Abszolút. Megszűnt a lemezpiac, úgyhogy most a koncertpiacra kell rámenni erősebben, ott kell showt csinálni. 
 
Rockbook: A metal gyökereinél fogva egy underground műfaj. Mégis egyre több olyan példát látunk, amikor a műfaj az undergroundból átkerül a széles tömegeket megszólító közegbe. Kézenfekvő a Dal című műsorról beszélni, amin idén három rock/metal zenekar is szerepelni fog. Lehetnek ennek negatív hatásai? 
 
Leander: Ebben a műfajban sokan hangoztatják, hogy maguknak írják a dalokat, s nem a közönség foglalkoztatja őket. Ez szerintem sose volt igaz. Nincs olyan zenész, aki ne vágyna arra, hogy minél többen legyenek a koncertjein. Maga a Dal pedig, úgy vélem, pont az a határon mozgó eszköz, amit még lehet ilyen célra használni. Mert ott egyszerűen csak fel kell menned a színpadra, és zenélni, azaz önmagadat adni. Nem mondja meg senki, hogy mit csinálj, nem kell szerepet játszanod. És ha ezzel akár csak húsz új embert elérsz, már megérte.
 
Rockbook: Na és az X-faktor?
 
Leander: Az már teljesen más. Ott már megmondják neked, hogy mit csinálj, s elveszti az egész a hitelességét.
 
 
Rockbook: Apey, te el tudnád képzelni, hogy fellépjetek a Dalban?
 
Apey: Nem, az nem az én vonatom. Én valóban hajlamos voltam azt mondani, hogy nem számít, hogy mennyien vannak a koncertünkön. Sőt, a mai napig sem számít olyan értelemben, hogyha tíz, vagy öt, vagy akár egy ember előtt lépünk fel, az is tud izgalmas lenni.
 
Leander: De ha mindig csak tízen lennének rajtatok, az már zavarna.
 
Apey: Nagyon sokáig tízen is voltak…
 
Leander: Tudom, rajtunk is.
 
Apey: Én csak azt akarom ezzel mondani, hogy akkora rajongója vagyok annak a zenének, amit csinálok, hogy akkor is ugyanezt csinálnám, ha nem lenne ekkora figyelem az Apey & the Pea körül. De ettől függetlenül persze kell, és jó érzés, ha sokan szeretik a zenédet. 
 
Leander: Meg ehhez azért hozzá kell tenni, hogy ez egy hosszú út is. Apeyéknak tíz évig nem volt nagyobb közönségük. Én tizennégy éves koromban álltam először színpadra, és tizenkét évbe telt, mire saját közönségünk lett. Nekem azért mindig célom volt nem is az, hogy minél többen legyenek a koncerteken, hanem az, hogy minél többen szeressék azt, amit csinálok.
 
Rockbook: A tömegeket elérő felületeken való megjelenés nem okozhatja a műfaj felpuhulását? Vannak, akik árulásként élik meg az ilyesfajta szerepléseket, mondván, hogy eladta magát az adott banda.
 
Apey: Nem hiszem, hogy ezeknek közük lenne egymáshoz. 
 
Leander: Amikor meg nincs ott a mainstream médiában a rock és a metal zene, akkor meg az a baj. 
 
Apey: Pontosan. Ha nincs jelen a mainstream tereken a zenénk…
 
Leander: … az rosszabb.
 
Apey: … az senkinek sem jobb. 
 
Rockbook: Zárásként ábrándozzunk kicsit! Tegyük fel, hogy X év múlva az álmaitok valóra válnak. Mit láttok magatok előtt? Hol és kiknek játszotok?
 
Apey: Én európai turnén akarok lenni egy büdös Ford Transitban, a büdös barátaimmal [értsd. a bandával – a szerk.], legalább egy hónapon keresztül anélkül, hogy magyarul meg kelljen szólalnom. Nem érdekel, hogy milyen körülmények között, csak ott legyek. 
 
Leander: Nekem tök ugyanez. Bár én a Transitban nem alszom, mert megfájdul a derekam. Legalább egy diákszállás legyen minden este. De amúgy nem tudom. Ha azt a trendet folytatjuk, amit elértünk az utóbbi két évben, az nekem tökéletesen elég. Ugyanakkor nekem is régi álmom, hogy tudjunk külföldön terjeszkedni, csak eddig ezért nem tettem eleget. Erre is rá kell feküdni. 
 
Rockbook: Köszi az interjút!
 
Nemrég mindkét zenésszel külön interjút is készítettünk. Apey-vel itt, Leanderrel itt olvasható.
 
 
A zenekarok Facebook elérhetőségei: Leander Kills, Apey & The Pea
 
Petróczi Rafael
 
Fotók: Kiss Brigi