Teljesülnek a régi álmok – 88-as csoport: 'Minden OK!' (lemezismertető)
„Hiánypótló mű” – aki szokott olvasni ismeretterjesztő vagy tudományos könyvekről szóló kritikákat, gyakran találkozik ezzel a kifejezéssel, amely az esetek jelentős részében csupán udvarias túlzás. Az 1984-ben Szegeden alakult, mindössze néhány évig létező, a kétakkordos sablonokat jócskán meghaladó 88-as csoport közelmúltban megjelent albuma esetében viszont nemhogy nem túlzás hiánypótlásról beszélni: aki ismerte és kedvelte annak idején a zenekart – beleértve természetesen jelen sorok íróját –, a mostani lemezt hallgatva legszívesebben torkaszakadtából beleüvöltené a levegőbe: „Na végre!”
A zenekar (alapító tagok: Kocsis Tibor „Bőr” – ének, Tátrai János „Tátó” – basszusgitár, Zemkó Zoltán „Rati” – dob, Nagy Gyula „Görény” – gitár) esetében az egyik legfőbb, gyakran hangoztatott dilemma, hogy most akkor punk vagy skinhead társulat volt-e. A kérdésen nem érdemes sokat gondolkodni, ugyanis eldönthetetlen, pontosabban értelmetlen: a 88-as csoport valójában a kettőnek egy sajátságos egyvelegét alkotta – egyéb stíluselemekkel is kiegészülve. Igen, a név a skinhead híveket igazolja (hogy miért, azt nem kezdjük el most fejtegetni), emellett néhány egykori dalnak már a címe sem hagy sok kétséget afelől, hogy a bomberdzsekit és acélbetétes bakancsot hordó műkedvelők sajátjuknak érezhetik az együttest. Viszont a punkok is legalább ennyire jogosan vallják magukénak a bandát, hiszen a szövegek másik – nagyobb – része elsősorban a 80-as évek rothadó állampárti diktatúrája elé állított görbe tükröt. Az idén októberben megtartott budapesti koncert is bizonyította mindezt, ahol kopaszok és kakastaréjosok – ha nem is felhőtlen barátságban, de a régi csatabárdokat már réges-rég elásva – pogóztak együtt önfeledten, az egyik táborhoz sem tartozó, csupán az igényes és lendületes magyar underground zenét kedvelők szintén népes seregéről nem is beszélve. (A legszerencsésebb talán az „Oi!” együttes kifejezés, amely szónak eredeti értelmezése teljesen más volt Angliában az 1980-as évek elején – épp hogy a punkra épült –, és majd csak a The 4-Skins megjelenésével lett a skinheadek kizárólagos stílusa.)
A „Minden OK!” korongról csak szuperlatívuszokban tud beszélni az ember. Főleg, ha az illető jelenleg a negyvenes-ötvenes éveit tapossa, és még féltve őrzi otthon a 80-as, 90-es évekből megmaradt kazettáit, amelyeket már ki tudja, hányadik másolatban szerzett meg, és hallgatta rongyosra. A 88-as csoport különböző demófelvételei ezek közé tartoztak, bár már egyik sem az eredeti felállásban készült: Tátó viszonylag hamar kilépett, a helyére Varga Zoltán „Takony” került; Ratit pedig Hunyadi Zsolt váltotta a dobok mögött. Ezen felvételek rocktörténeti jelentősége vitathatatlan, azonban a leginkább elterjedt demók – két, nagyon hasonló megszólalású verzió is kering a neten – keverése sok kívánnivalót hagy maga után. Elsősorban Nagy Gyula gitárja vonatkozásában, amellyel nem a borzalmas hangzás volt a probléma: azt megbocsátottuk volna, hiszen a legtöbb korabeli alternatív banda tagjának – hacsak nem volt apuci párttitkár, tanács- vagy TSZ-elnök – nem tellett Gibsonra vagy Fenderre, csupán Musimára, Jolanára meg egyéb szocialista végtermékekre. Viszont a gitár a legtöbb esetben – a szólókat kivéve – indokolatlanul halk, ami a számok egy részét erőtlenné, néhol sajnos teljesen élvezhetetlenné teszi. Később, újabb tagcseréket követően (Nagy helyére Rati immáron gitárosként visszatért, emellett Kránitz Tamás „Tofi” is csatlakozott, szintén gitárral) a frissebben született dalok is rögzítésre kerültek, és ezeknél az előbbi megállapítás szerencsére már nem állja meg a helyét. Majd végül készült külföldön, professzionális stúdióban egy újabb felvétel, amelynek ugyan jó a minősége, viszont már nem Kocsis énekel rajta, és a 88-as csoport nélküle bizony értelmezhetetlen (természetesen maximálisan elismerve Varga Zoltánnak a zenekarban betöltött szerepét és érdemeit).
A most megjelent, 2025-ös lemez a fenti megjegyzések fényében igazi kuriózum. Mindenekelőtt, szinte az eredeti felállásban készült: Bőr, Tátó és Rati – utóbbi azonban nem dobosként, hanem gitárosként. Az ütős szekciót Dér István „Bambi” képviseli (Hunyadi Zsolt nemrégiben távozott az élők sorából), a másik gitáros szerepét pedig a szintén elhunyt Nagy Gyula helyett a bandatagok régi jó cimborája, Csallner András Erik tölti be. Egy olyan ötösfogat jött így létre (Murányi Ákos szaxofonossal kiegészülve), amely maradandót alkotott a Rock Out Próbaterem és Stúdióban – a keverésért és a masterért külön dicséret jár Frantyinak, jelentős hozzáadott értéket képvisel! A legnagyobb érdem pedig vitathatatlanul Lévay Tamásé, aki producerként ezt az egészet megálmodta, hosszú éveken át kitartóan noszogatta az egykori tagokat a reunionra (nem volt egyszerű dolga), majd a stúdiófelvételt is finanszírozta. Respect! Plusz, bár csak közvetve tartozik ide, szintén respect Horváth Lászlónak, aki a koncertet szervezte a Dürer Kertbe, illetve szervezi tavaszra a Barba Negrába.
A 88-as csoport 2025-ben (balról jobbra): Dér István (Bambi), Tátrai János (Tátó), Kocsis Tibor (Bőr), Csallner András Erik, Zemkó Zoltán (Rati) – forrás: a zenekar hivatalos Facebook-oldala
A fanatikus rajongóknak már a nyitó dalnál (Minden OK!) azonnal fel fog tűnni a tempó, és a többségük valószínűleg összeráncolja már amúgy is ráncosodó homlokát. A régi demóhoz, a fennmaradt koncertfelvételekhez képest ugyanis visszafogottságot tapasztalhatunk, akárcsak a Bőr által egyedül írt Mindennek te vagy az oka, az Anarchista Terrorista, a Propaganda, illetve az ikonikus Betondzsungel esetében. Viszont fontos megjegyezni, hogy ez nem az öregedő zenészek természetes ellustulásából adódik (lásd pl. a Rolling Stones-t élőben), hanem teljesen tudatos: az említett számok ugyanis eredetileg a mostani felvételen hallható tempóban születtek, a későbbi felgyorsulás nagyrészt a doboscsere következménye. Akik első hallásra fintorognak (jómagam is tettem), azokat arra biztatom, hogy hallgassák meg még négyszer-ötször türelemmel az említett nótákat, és jó eséllyel rá fognak jönni: így bizony sokkal jobbak. Egyrészt ütősebb a dinamikájuk, a gitár-riffek súlyosabbak, másfelől a szövegek is érthetőek – emlékezzünk csak a régi demón Bőr szenvedésére, mikor a féktelen rohanás miatt kb. egy atomvillanásnyi idő alatt kellett kétszer kimondania egymás után a „propaganda” szót az adott dal refrénjében. Nem is sikerült neki. Itt viszont abszolút kivehető minden. Ha pedig az ember csak a veszett vágtát tudja értékelni, ott az Orosz tél, ami kicsit gyorsabb, mint volt. A többi szám tempója nagyjából azonos az előző verziókkal.
Ahogyan gyakorlatilag azonos Bőr teljesítménye is, pedig azóta – leírni is döbbenet – négy évtized telt el. Néhány helyen persze némileg hallható, hogy a rekeszizmok, a hangszalagok már nem egy húszéves ember tartozékai, de összességében ugyanolyan brutális, átütő erővel és tisztán szól, mint egykor. (Úgy gondolom, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy kevés ilyen adottságokkal rendelkező énekes létezett a 80-as években az underground szcénában.) Félelmetes magabiztossággal old meg mindent, sőt több helyen még a korábbiakhoz képest is rátesz egy lapáttal, főleg, ami a sajátos, szinte játékos hajlításait illeti. A Kubai nők többször visszatérő lezáró sorát („… mert én rátok gondolok”) például szándékosan – vagy ösztönösen – egy nagyon kicsit lentebb, tehát gyakorlatilag hamisan ereszkedve énekli (az utolsó szótagnál viszont hajszálpontosan visszatér a helyes hangmagasságra), sokkal hatásosabbá téve így a dalt.
De dicséret illeti a zenekar többi tagját is: Bambi hihetetlenül jól érzi a hangsúlyokat, és bár profi dobos, a tudását csak megfelelő alázattal, apró kis kiegészítésekkel villantja meg, és nem „dobolja szét” a számokat. Akárcsak Tátó, aki a legtöbbször megelégszik az eredeti basszustémák eljátszásával, pedig későbbi zenekaraiban bőven megmutatta, hogy időközben magas szinten megtanult basszusgitározni. Különösen tetszik a mostani felvételen szinte swing-es hangulatot árasztó Betondzsungelben a folyamatos lépkedésre épülő, de visszafogott dörmögése, pedig ott aztán – ha a régi demón hallható, már nem általa feljátszott basszust vesszük alapul – lehetősége kínálkozott volna előtérbe nyomakodni. Mégsem tette – és jól tette. A Rati és Csallner András Erik által alkotott szekció játékára sem lehet panasz: végre tökéletesen hallatszódnak, mi több, kiválóan zengenek a gitárok. Külön dicséret, hogy nem estek abba a hibába, mint néhány újjáalakult, hasonló stílusú zenekar, akik a modern elvárások oltárán feláldozták az eredeti jelleget: vagyis itt a ma már kicsit old school-nak számító, vékonyabb, harapós soundot nem cserélték le brutálisan vastag distortion-re, így az összhatást nem erőszakolták meg, csak hogy trendibb módon szóljon a dolog.
A tracklist összeállítása szintén szót érdemel, ami minden szempontból korrekt. Egyrészt azért, mert – az eredeti tervekkel ellentétben – majdnem az összes dalt újra rögzítették, méltó emléket állítva a zenekarnak, illetve megajándékozva ezzel sok-sok ezer embert egy a kényesebb fülűek számára is abszolút élvezhető minőségű gyűjteménnyel. Közel negyven évet vártunk erre. És azért is korrekt, mert – még ha egyesekben némi hiányérzet is marad emiatt – kihagyták azt a két-három számot, amelyek alapján egy bizonyos, nem éppen szerencsés bélyeg azonnal és teljes joggal rásülne erre az albumra, tönkretéve a nemes szándékot. A radikálisabb rajongók ezt talán megalkuvásnak minősítik, de azt sem árt figyelembe venni, hogy az ember folyamatosan változik: nem feltétlenül gondolunk már mindent ugyanúgy vagy ugyanakkora elszántsággal a hatodik iksz környékén, mint húszévesen. Ezt pedig kéretik tiszteletben tartani, és azért a kedélyek megnyugodhatnak: a nem kicsit áthallásos Fekete bakancsok, valamint a Nürnbergi utcákon azért ott van a lemezen, még ha a Szálasi-monológ és a Kolompár le is maradt. Ahogyan lemaradtak a feldolgozások is (Skála-kópé, 16 tonna, Frommer baby, Vörös csepel stb.), akármilyen sikeresek is voltak ezek a dalok a banda tálalásában – azért a koncerten eljátszották őket, a közönség nagy-nagy megelégedésére.
És végül, mintegy epilógusként, szintén tisztességes és megsüvegelendő a zenekar hozzáállása az egész reunionhoz. Azt mondják, hogy nem kívánják ezt a szekeret tovább gördíteni az eredeti vállalásnál, ami a régi számok újra felvételét, valamint egy fővárosi koncertet jelentett. Pedig a mostani kritika tárgyát képező, bakeliten és CD-formában is kiadott albumot elég gyorsan elkapkodták, és az októberi koncert is teltházas volt, úgyhogy a csillagok állása alapján simán meg lehetne próbálni még néhány bőrt lenyúzni erről a projektről. Egy réteget még le is fognak, de az is a korrektség bizonyítéka: április elején lesz még egy „pótkoncert” Budapesten azok számára, akik nem tudtak az őszi eseményen részt venni, vagy mindenképpen repetázni szeretnének. Facebook-esemény itt.
Utána azonban vége, a dolgok mostani állása szerint egyszer s mindenkorra. Ha így van, érthető: a 88-as csoport nem kíván önmaga karikatúrájává válni, mint például a Sex Pistols, akik már vagy a negyedik újjáalakulásuknál tartanak, immáron Johnny Rotten nélkül, sőt egy másik énekessel új dalokon is gondolkodnak. De hazai példákat is bőségesen említhetnénk. Bőr, Tátó, Rati, Bambi, András – és Ákos – állítólag tavasszal véglegesen lezárja a 88-as csoport történetét. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő…
Egy viszont biztos, akárhogyan is lesz: a „Minden OK!” című albummal a magyar underground története egy újabb, rendkívül értékes fejezettel gazdagodott. Úgyhogy Kedves Kocsis Úr, Tátrai Úr, Zemkó Úr, Dér Úr, Csallner Úr, Murányi Úr – valamint mindenekelőtt Lévay Úr –, hogy klasszikust idézzünk: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” A régi álmok teljesültek, köszönjük Önöknek!
A 'Minden OK!' album dallistája:
01. Minden OK!
02. Anarchista Terrorista
03. Matuska
04. Nürnbergi utcákon
05. Kubai nők
06. Orosz tél
07. Mindennek te vagy az oka
08. Fekete bakancsok
09. Miért nem írsz?
10. Folyjon a vér!
11. Propaganda
12. Betondzsungel
13. Monotónia
14. Mindennek vége
Pető Bálint
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
